Az ötéves lányom éppen olyan, mint más kisgyerek. Szeret futni, a kertben játszani, sellőnek képzelni magát, esős napokon gyerekdalokat hallgatni, az élelmiszerboltban kaját válogatni, felmászni a kisszekrényre, megsimogatni a macskát. Kedvence a Grimm-mesék, a Kicsi Mimi-sorozat és az Oroszlánkirály. Reggelente felöltözik, mint bárki más, futás után izzad, a farsangon fánknak vagy zsáknak öltözik, karácsonykor tapsol az ajándékoknak. És rövid a haja. Azt mondja, így jobban érzi magát, és szívesebben húz szoknya helyett nadrágot, mert a nadrágnak izgibb a színe, kényelmes, és egyébként sem szereti a harisnyát.

Klári nem a Marsról jött, néha mégis ufónak érzi magát. Szombat reggelenként általában közértbe megyünk. A lányomnak szép hangja van, a kosárban trónolva hangosan énekli azt, hogy Legyen hó, és azonnal köréje gyűlnek az emberek. Nahát, ez a kisfiú milyen jól énekel, álmélkodik mindenki, Klári szigorúan rám néz, én pedig hangosan közlöm: Jól énekel a kislányom, bizony.

Ugyanez megismétlődik a HÉV-en, a buszon, a futóedzésen, a fagyizóban, a játszótéren, bárhol, ahol megfordulunk. Az emberek jobb esetben meglepődnek, rosszabb esetben felteszik a Nagy Kérdést: de hát miért van ez a kislány nadrágban? És hova tette a haját? A kislányok akkor szépek, ha habos-babos ruhácskát hordanak, aranysárga hajkoronájuk a hátukat söpri, és habtiszta kezecskéjükön szabályosra van vágva a rózsaszín körmöcske. Ejej, nincs ez így jól, csóválják a fejüket az utcai filozófusok. Hova lesz a világ, ha már egy ötéves is megengedheti magának, hogy más divatot kövessen, mint ami a megszokott, a rendes, a norma. A fodrászt is meg kellett győzni, hogy vágja csak le nyugodtan azt a hajat, és nem, nem egy "kis fickóról" van szó, ahogy ő nevezi, hanem egy lányról, aki rövidre igazítva akarja hordani a haját, és hogy miért van ez így, ahhoz senkinek semmi köze. De akkor túl fiús lesz a frizura, mondja a fodrász zavartan, nekem pedig – stilszerűen – égnek áll a hajam a kifejezéstől. Miért kell cimkézni, kérdezem. Talán törvényt sért Klári azzal, hogy rövid hajat szeretne? Az isten szerelmére, egy frizuráról beszélünk, nem csonkításról vagy nemváltoztató műtétről!

Szeretem a rövid hajat, mama, mondja Klári. Miért foglalkozik mindenki ezzel? Ha újra és újra azt hallja: ó, milyen szép fiúcska, dacosan rám szól: Mondd meg nekik, mama! Mondd meg! Ötévesen kénytelen megtanulni, mi a „rend”, de nem szeretné elfogadni.

Nem tudom, válaszoltam, híven az igazsághoz. Ó, hát nem akarja tudni? Szereti a meglepetéseket, értjük, de akkor mégis milyen színű ruhákat vesz neki, kéket vagy rózsaszínűt? Legszívesebben rájuk kiabáltam volna: miért gondoljátok, hogy csak ez a két szín létezik, és mindkettőt kötelező egy-egy nemhez rendelni? Az elvárásaitok és a megjegyzéseitek kegyetlenek, kizárólagosak és elfogultak. Megsebeztek velük engem és a gyerekemet. Baba lesz, és kész, és olyan színű cuccokat veszek neki, amilyet akarok, szürkét, UV-zöldet vagy hupililát, teljesen mindegy.

Nincsenek nagy kéréseink. Csak azt várnánk el tőletek, hogy ne kérdezősködjetek. Ha mégis megteszitek, ne bámuljátok utána a lányomat megrökönyödve, és ne tegyetek rá megjegyzéseket. Ne gondoljátok azt, hogy egy fiúnak csak ezt, egy lánynak pedig csak azt szabad megtennie. Még akkor sem, ha csak egy hajhosszúságról van szó. Ha Klári kizárólag katonákkal és kisautókkal játszana, koromfekete ruhákat követelne és autószerelő akarna lenni, akkor sem szólnék rá egy szót se. Ha pedig betölti a tizennyolcat, és úgy gondolja, hogy nemváltoztató műtétet akar, azt gondolnám, az ő teste, az ő élete, az ő döntése. Mások miért érzik mégis úgy, hogy joguk van hangosan véleményt nyilvánítani egy vadidegen gyerek szokásaival kapcsolatban?

Csak nyugodtan, elfogadó közegben akarunk élni. Olyan nagy kérés ez?

Nézd meg ezt a galériát is: