Ha néven nevezzük a térdet vagy a könyököt, akkor miért nem bírjuk kimondani, hogy pénisz, here, vagina? Nyilván azért, mert nekünk sem nagyon mondták ki ezeket a szavakat a szüleink (legalábbis nekem nem igazán). Pedig ezek nem csúnya kifejezések, igaz, én úgy érzem, hogy a magyar elnevezések vagy nagyon vulgárisak (ezek egyébként szerintem roppant fantáziadúsak és változatosak is, igazán ízesen lehet velük dúsítani egy-egy káromkodást), vagy túlságosan medikalizáltak, távolítóak.

Megmondom őszintén, a lassan négyéves kislányommal beszélgetve nekem sem jön a számra, mondjuk, a vulva kifejezés. Egyelőre maradok a puncinál, a fenéknél, a popsinál, a cicinél. Ez még mindig jobb, mint a „micsodád”, a „csúnyád” vagy egyszerűen csak

Persze törekszem majd arra, hogy minél hamarabb megtanítsam neki, hogy melyik testrészét hogyan nevezheti „hivatalosabban” is, akár többféleképpen is.

Hogy miért?

Elsősorban azért, mert szeretném, ha természetesen létezne a testében, és egyik testrészéhez sem kapcsolódna sem cukiskodó mismásolás, sem heherészős zavar, sem még-a-nevét-sem-mondom-ki-tabu.

És azért is, mert számtalan olyan helyzet adódhat majd az életében, amikor fontos lesz, hogy zavar nélkül ki tudjon mondani bizonyos szavakat. Hogy az orvosnál el tudja mondani, mi fáj. Hogy a szerelmének meg tudja mutatni, hol jó (azért ez, remélem, még nem most lesz). Hogy egy esetleges nem kívánt közeledésre világosan ki tudja fejezni: itt nem érinthetsz meg.

(Olvastam olyan esetről, amelyben a szomszéd molesztált egy kisgyereket, de ő már csak azért sem volt képes beszámolni a dologról a szüleinek, mert egyszerűen nem voltak szavai arra, ami történt...)

Puszi, pacsi

És már el is érkeztünk az autonómia kérdéséhez. Hiszen minden mindennel összefügg, és ha az intim testrészek elnevezéséről van szó, akkor arról is szó van, hogy én rendelkezem-e a testem fölött, tiszteletben tartják-e a személyes teremet, megérinthetnek-e az akaratom ellenére. (Meg kell-e ennem az utolsó falatot is

akkor is, ha már nem fér belém, tűrnöm kell-e, hogy a nagy-nagynéni agyonpusziljon, meg kell-e ölelnem a rég látott rokont.)

A kislányom ösztönösen védi a saját autonómiáját, és én ünneplem ezt, még akkor is, ha elsősorban nekem kell önmérsékletet tanúsítanom ez ügyben. Ő már öntudatosan arrébb rántja a fejét, ha el szeretnék simítani egy tincset a homlokából, és ő nem akarja. Nem ad pacsit a papa kinyújtott tenyerébe, ha nem akar, és én – bár sajnálom egy kicsit papát – támogatom ebben. Soha nem csiklandozom kifulladásig, nem kényszerítem ölelésre, puszira, integetésre (ami azt illeti, köszönésre sem – jó példával járok elöl, és tudom, el fogja sajátítani a köszönés normáját kényszer nélkül is).

Nagyon fontos, hogy a kislányom megtanulja, hogy nem teszünk olyasmit, ami nem esik jól a másiknak, és mi sem hagyjuk, hogy velünk ilyesmit tegyenek. Éppen ezért el fogom magyarázni neki a fehérneműszabályt – talán már ma.

Természetesen

Mindez persze akkor működik igazán, ha mi, a szülei is ugyanilyen természetesen és önazonosan létezünk a testünkben, és tisztelettel bánunk a másik testével. Otthon nem szégyelljük és nem takargatjuk a testünket, emberi kapcsolataink tabumentes szavak és érintések mentén rajzolódnak ki.

Remélem, a kislányom látja és érzi ezt. És egyszer majd értékelni fogja, hogy amit mi csak megtanultunk, abba ő belenőtt.

Ennek a cikknek a megírására ez a huffpost-cikk inspirált.

Nevess velünk a gyereknevelés nehézségein: