Otthon is tanár

„Nyolcosztályos gimi vagyunk” – mondja Zoli. „Oh, erre még nem is gondoltam… Lefoglalt az érettségire készülés... ebben a formában… már megint.” – feleli Bea. „De igaz! Ötödiktől érettségiig… Mondjuk ez egy nagyon humán gimi ám, nagyon kis területen.”

Összenevetnek. Ez az alaphangulat: a szokatlan körülményeket mostanra elfogadták. Beleszoktak a furcsa helyzetbe, az új módszertanba és próbálnak otthonról is tartalmasat nyújtani. Tanárok otthon. Egy darabig azon viccelődnek, hogy az online oktatásból elballagott tanulók vajon hogyan fognak szerenádozni, és milyen lesz egy osztálytalálkozó? Találkozás nélküli? Vagy mindenki idejön suli helyett és még a csilláron is volt tanítványok lógnak?

Hogy megy az online?

Zoli általános iskolában tanít, Bea középiskolában. Összesített tárgyaik: magyar irodalom, magyar nyelvtan, média, dráma.

„Én ugyanúgy felolvasom a verseket, mint a jelenléti oktatásban…. (Úristen, mit mondtam!)” – nevet Zoli a vaskos szakzsargonon. „Az igaz, hogy fogalmam sincs, ki hallgatja. A gyerekek többsége már nem kapcsolja be a kamerát. Kockák vannak kezdőbetűkkel.”

„Na jó, azt azért tisztázzuk, én már november óta csak betűkockákat látok!” – így Bea. Megint összemosolyognak. Muszáj megkérdeznem: Titeket nem zavar, hogy ebben a szobában párhuzamosan… ?? Most már nem összemosolyognak: összenevetnek. És elkezd ömleni belőlük a furcsa helyzetek sora.

Macska: nagy ívben a világra

Zoli kezdi a mesélést. „Az egyik kedvencem, mikor irodalomórán verset olvasok, emelkedett hangvétel, meg minden, és abban a pillanatban egy dübbenés – folytatom a verset, de önkéntelenül hátranézek. A macska menekül, a víz ömlik szanaszét – nekem órám van, Bea tudja, hogy ki vagyunk hangosítva, ezért csak némán ordít. Ez már önmagában vicces. És hát nyilván bosszantó a cica, hogy felborítja a viráglocsolót. De nekem, aki Arany János közben látom az egészet…. És akkor felugrik az asztalomra és olyan klasszik közömbösen rám néz. Nem tagadom, tényleg röhögni kezdtem. A versnek ilyenkor annyi. Egy másik órán azért elővettem újra.”

Bea folytatja. „Ha már a Mitzy! (Így hívják a cicát, helyes, fehér-cirmos – a szerk.) Az a hibbant macskaszokása, hogy reggelente rám telepedik. Mászkál a képernyő előtt, rálép a klaviatúrára, enni kezdi a tulipánt az asztalomon. Iszonyú idegesítő! Nekem meg órám van! Érettségizni fognak a 12.-sek! Mitzyt ez cseppet sem érdekli. Ugyanazzal a mimikátlan fejjel bámul, néha nyávog egyet. Az is igaz, hogy olykor dorombolva az ölembe ül…”

Megtanultunk nem figyelni egymásra

„Általában nem szeretem, hogy Zoli hallja az óráimat. Mert én is szoktam azért művet olvasni…” – mondja Bea. „Eleve a középiskolában más a szitu. De hát persze, a hónapok óta bezárt kamaszok szívesebben vesznek egy kis beszélgetést, mint egy újabb vad Móriczot, a kötelezőből.”

Zoli kontrázik: „Az már igaz. Bár a monitor előtt ücsörgő kiskamaszokkal nem könnyű témában maradni. Ha például megkérdezem, mit terveznek szabadidejükben, néha az a válasz, hogy: kimehetek pisilni? Ilyenkor kétségbeesve kérdezem Beát, hogy mit gondol, amikor hallja az online osztályfőnöki óráimat. De állítólag cuki vagyok…”
„A jelentkezés hihetetlenül felértékelődött” – folytatja Bea. „Nálam a gimiben elképzelhetetlen, hogy irodalomórán csakis jelentkezés után lehessen hozzászólni. Akinek van véleménye, mondja! Ugyanezt online nem lehet. Itt tényleg fontos, hogy egyszerre csak egy beszéljen.”

„Amikor egyszerre van óránk, megpróbáljuk kizárni egymást. Mintha becsuknánk a tanterem ajtaját. Nekem ez jobban megy, talán az angol miatt van így. Mondjuk nem mindig sikerül. Nemrégiben Bea épp lyukasórában volt, én meg listening-et csináltam a hatodikkal. Bea lassan, de feltartóztathatatlanul elkezdett nevetni, mikor hatodszor tettem fel ugyanazt a kérdést. What is she wearing? What is she wearing? Bea ugyebár csak engem hall…”

Váratlan effektusok

„Ez így nem igaz! Az egész ház hallja azokat a listeningeket!”

Nevetnek. Én is, bár nem értem. Belső poén. Jó a hangulat az 54 négyzetméteres gimnázium tanárijában. Aztán Zoli elmagyarázza.

Aztán, amikor ők szólnak hozzá, egy gyors mozdulattal átkapcsolom a keverőt. Így Bea kénytelen belehallgatni az óráimba. Ha egyszerre vagyunk online, néha ki szokott menni a kisszobába.”

„Nem mindig sikerül megküzdeni azzal, hogy egymást hallgatjuk. Furcsa, kicsit olyan, mint valami vizsgatanítás vagy bemutató óra.” – Bea azért ezt is mosolyogva mondja. Zoli csak kuncog: „Én az általánosban pontosan tudom, hogy a szülők, tesók is ott vannak az óráimon. Nem ritkán hallom őket, megoldásokat suttognak a gyereknek (néha rosszat…). Ilyen ez az online. Értelmetlen aggódni, hogy ki hallja az óráidat, mert mindenképp többen, mint ahány gyerek van. De Bea valahogy jobban igényli a ’tanterem intimitását’. Itthon, a minigimnáziumunkban is…”

Get back

„A gyerekek egyáltalán nem akarnak visszamenni jelenléti tanításba.” – mondja Zoli. „Az érettségizők dehogynem!” – csattan föl Bea. Zoli az „általános” tapasztalatairól beszél. „Hát itt a mindennapos kontaktus nagyon fontos. Lenne. Olyanokról, hogy közösség, szocializáció, ne is beszéljünk. De a tizenéves nem tudja, hogy ez hiányzik neki. Annak örül, hogy nem kell reggel hatkor kelnie.”

„Hamarosan önkéntes offline órákon fogunk találkozni az érettségizőkkel.” – veszi át a szót Bea. „Ugyan sok-sok tételt átvettünk a szóbelire, amikre most mind nincs szükség, mert nem is lesz szóbeli. De azért valamit mégis mutat, hogy személyesen akarnak találkozni… Ahogy én emlékszem, 18-19 évesen az érettségi nem csupán egy érettségi volt…”

Úgy tűnik, Zoli és Bea ügyesen kezelik a home office / online oktatás által generált helyzeteket. Vélhetően akkor is, amikor nem annyira vicces. Kíváncsi lennék, vajon két bankigazgató, vagy két HR menedzser hogyan működik otthon külön-külön, de mégis együtt?