Szellemmé, köddé válni azt jelenti, hogy a másik egyik napról a másikra eltűnik az életedből, mindenféle magyarázat nélkül. Először magadat hibáztatod, aztán – ha ezen sikerül túljutnod –, a kontrollvesztéstől szenvedsz. Hiszen ha legalább kapnál valamilyen magyarázatot a szakításra (legyen az bármily szánalmas vagy fájdalmas), legalább felfedezhetnél valamiféle ok-okozati összefüggést, ami támogatná azt a meggyőződésedet, hogy a dolgok okkal történnek a világban. De úgy látszik, nem mindig.

A ghosting szakításhoz, hála az égnek, nem volt szerencsém. De néhány munkakapcsolatom kísértetiesen hasonlóan ért véget a közelmúltban. „Csak még néhány utolsó simítás, és ma este küldöm az anyagot!” - írták, majd soha többé nem vették fel a telefont és nem válaszoltak az e-mailre.

Eleinte eljátszottam a gondolattal, hogy ha hetekkel később felhívnának megkérdezni, hogy haragszom-e, mit mondanék. Azt mondtam volna, hogy nem haragszom, csak csalódott vagyok. Azóta két dolog változott: 1. Rájöttem, hogy nem fognak hívni soha többé. 2. Rájöttem, hogy de: haragszom. (Aztán majd ez is elmúlik.)

Miért, miért, miért? Miért nem lehet azt mondani, akár az utolsó pillanatban, hogy: „Ne haragudj, elúsztam, közbejött valami, nem tudom megcsinálni, rájöttem, hogy nem is érdekel stb.”? Ilyenre is volt már példa, és aki megtette, annak leborulok a nagysága előtt.

Feltételezem, hogy aki úgy akarja megúszni a felelősséget, hogy halottnak tetteti magát, valamiért nem meri vagy nem akarja vállalni a konfliktust, és a kommunikáció elvágásával megteremti magának azt az illúziót, hogy ez az egész ügy nem is létezik.

Akárhogy is, pár embert már kihúztam „rokonaim, barátaim és üzletfeleim” listájáról. Ez van.

Utószó: magamba néztem és elgondolkoztam, én alkalmaztam-e valaha a ghosting módszert. Rábukkantam egy esetre a múlt mélységes mély kútjában. Utolsó éves egyetemista koromban egy fakultatív „büfé-ruhatár” tárgyból meg kellett volna írnom egy rövidebb dolgozatot az év végi jegyért. A tanárnő megelőlegezte az ötöst, és adott egy határidőt a dolgozatra. Soha nem írtam meg. Mentségemre legyen mondva, teljesen ki is ment a fejemből, és csak hónapokkal később jutott eszembe, Megkockáztatom, nem hiányzott nagyon az a pár oldal papír az oktatónak. De azért ez nem volt szép tőlem. Elnézést, Tanárnő!

Ezek a szakítás hagyományos forgatókönyvei: melyikben volt már részed?