Te vagy a saját boldogságfelelősöd. Hallottad már ezt a mondatot? Jól hangzik, de nagyon könnyű félremagyarázni. Mert hogyan kell gondoskodni a boldogságról? Lefoglalsz egy utazást, megkeresed az ideális munkahelyet, a hozzád illő társat. De mi van, ha minden igyekezeted ellenére szerencsétlenül alakulnak a körülmények, szörnyű a szolgáltatás a thaiföldi hotelben, elveszted a munkád, elhagy a szerelmed? Sőt, mi van akkor, ha minden jól alakul, mégsem vagy képes elégedettséget, békét és hálát érezni? Amikor bárhogy alakul az élet, hiányt és bizonytalanságot élsz meg?

Miért van az, hogy egyesek annak ellenére boldogok, hogy látszólag nem sok okuk lenne erre, míg mások frusztráltan élik meg, hogy minden okuk meglenne a boldogságra, de nem képesek átengedni magukat az érzésnek?

Tanulságként rögtön kimondhatjuk:

Gyerekkorunkat a szülői támogatás határozza meg. Kinek több jutott belőle, kinek kevesebb.
Nagyon megnehezíti például a felnőtté válást, ha valakinek annyira nem jutott gondoskodás, szülői támogatás, hogy idő előtt kell felnőtt módra viselkednie. Rajta felnőttként azt láthatja a környezete, hogy mindig áll a vártán, mindenki helyett felelősséget vállal, rendszeresen túlteljesít, perfekcionalista. Érzelmi szinten valójában továbbra is rettegő kisgyerekként reagálja le a külvilágot, aki azt hiszi, csak akkor szerethető, ha mindig jól teljesít. Így aztán fájdalmasan kiszolgáltatott mások visszajelzéseinek és állandóan szorong, nehogy hibázzon.

Aztán ott vannak azok, akiket ajnároztak, akiknek minden lépését óvták, akiket túlszerettek. Mivel sosem kellett felelősséget vállalniuk magukért, a tetteikért, döntéseikért, fogalmuk sincs önmaguk valós értékeiről, határairól, képességeiről. Ez örök bizonytalanságot szül, még akkor is, ha ezek az emberek gyakran a határozottság álcája mögé bújnak.

A két véglet között persze széles a paletta, nagyon változatos, hogyan gondolkoztak szüleink a saját szerepükről a nevelésünkben. Ám ha statisztika készült volna arról, milyen arányban járnak köztünk azok, akik éppen az életkoruknak megfelelő mennyiségű és minőségű szülői támogatást és visszajelzést kapták, az "ideális" esetekből jó eséllyel kevesebb lenne, mint a többiből.

Mi az "ideális"? Alapból a feltétel nélküli szülői szeretet. Aminek nem kell egyet jelentenie azzal, hogy a szülőnek minden tökéletes úgy, ahogy a gyerek csinálja. Azt jelenti, hogy magát a gyereket alapértelmezetten jónak, teljesnek, minden körülmények között szerethetőnek látja a felnőtt, de a tetteiben, a helyzetértékelésében képes meglátni a hibákat. Azokat fejlesztő módon jelzi vissza, és támogatja a gyereket a hibák kijavításban. Ugyanígy képes visszajelezni a sikereket, amiket szintén nem a gyerek tulajdonságaként, hanem tettei következményeként azonosít. Hagyja, hogy a gyereke meghozza a maga döntéseit – mindig az életkorának megfelelő szinten – és segít neki tanulni azokból. Az elég jó szülő nem várja el, hogy a gyereke minden körülmények között "viselkedjen rendesen, és tegye a dolgát az elvártak szerint". Természetes számára, hogy a gyereknek tanulnia kell az optimális viselkedést, a döntéshozatalt, a döntésekért való felelősségvállalást. Tanulnia kell, hogyan vonja le a konzekvenciákat, hogy módosítson a hozzáállásán, gondolkozásán, hogyan korrigálja a hibáit, hogyan ünnepelje a sikereit.

A gyereknek folyamatosan tanulnia kell önmagát, hogy felnőttként majd ne mások magáévá tett elvárásaihoz, hanem a saját tehetségéhez, adottságaihoz képest építhesse fel az útját.

Gyerekként a szüleidhez fordultál, ha segítségre volt szükséged, felnőttként már csak magadra számíthatsz, és ez így van rendjén. Ám ha nem kaptál lehetőséget arra, hogy fokozatosan, mindig az életkorodnak megfelelő mértékben önállósodj, akkor olyan elakadások határozzák meg a felnőttkorodat, amik keresztbe tesznek a boldogulásodnak.

Ezen a ponton válik érthetőbbé, miért az érzelmi éretlenség, a boldogtalan emberek közös jellemvonása. Ha nem érzed magad szerethetőnek, vagy fogalmad sincs, mire van ráhatásod az életedben és mire nincs, akkor az állandó frusztráltság megakadályoz abban, hogy nyugodt elégedettséget érezz.

Aki érzelmileg valamilyen mértékben éretlen maradt, az a kritikára vagy a sikertelenségre jellemzően sértettséggel vagy kétségbeeséssel reagál. Az életét így habitusának megfelelően vagy panaszkodással tölti, mint egy gyerek, aki a szüleire vár, hogy oldják már meg a problémáját, vagy épp ellenkezőleg, összeszorított fogakkal cipeli azokat a terheket is, amik nem tartoznak a felelősségi körébe. Mindkét eset az áldozat szerepről szól, és a mártírokra nem jellemző a boldogság.

Az érzelmi éretlenség a kapcsolataid dinaimkáját is meghatározza. Nem nehéz belátni, hogy a mártír szerepet csak akkor lehet a maga teljességében megélni, ha az ember mellett megjelennek az elkövetők. A társak, akik nem segítenek, vagy legalábbis nem jól segítenek. A lusták, a hazugok, a nemtörődöm emberek, az agresszív típusok, stb. Mert legalább két ember kell hozzá, hogy a megfelelő játszmák mentén újra és újra megélhesd a frusztrációt. Eközben pedig egyre mélyebb meggyőződéseddé válik, hogy nincs mit tenni, ILYEN az élet.

A felnőtt felelősségvállalás felé megtett következő nagy lépésed az lehet, hogy keresel magadnak egy terapeutát, aki segít feldolgozni gyermekkori elakadásaidat, és épp úgy végigkísér az érzelmi önállósodás útján, ahogy annak idején a szüleidtől várthattad ezt. Mert az igazi felnőttkor csak akkor kezdődik el, amikor átéled, hogy nem az események feletti kontroll jelenti a biztonságot, hanem az érzelmek feletti.

Érdekelnek a lélek "sötét titkai"? Íme, néhány sikeres film, amik durván sérült lelivilágú karaktereket mutatnak be.