Korábban sose voltam szerelmes. Tessék-lássék jártam lányokkal a gimiben és az egyetemen, mert úgy illett, de különösebben nem érintett meg egyik találkozás sem. De amikor Katával összehozott a sors, mintha villám csapott volna belém: a szerelem összes giccses tünetét produkáltam a hasamban repkedő pilllangóktól kezdve az eszelős testi vágyakozáson át a fájdalmas hiányérzetig. Huszonhárom évesek voltunk, én az első pillanattól csordultig tele reménnyel, boldogsággal, tervekkel: azt gondoltam, mi leszünk az első pár a világtörténelemben, akiknek minden sikerül.
A negyedik randin mondta meg, hogy nem akar gyereket. Én nagy családban nőttem fel, természetes volt számomra, hogy sokan vagyunk testvérek, unokatestvérek: nálunk mindig hatalmas lakomák voltak, mindig visszhangzott a ház. Katának viszont nem volt testvére, a szülei rideg távolságtartással kezelték: összevissza feszengtem, amikor vacsorára mentünk hozzájuk, és néma csendben kellett falatozni egy hatalmas mahagóni asztalnál egymástól két méter távolságra. Ennek ellenére nem vettem komolyan, amit mondott. Majd meggondolja magát. Én nagyon szerettem volna gyerekeket, és biztos voltam benne, hogy a szerelmem ereje meggyőzi.

Nem így történt. Erre már akkor rájöhettem volna, amikor fél évvel a megismerkedésünk után teherbe esett. Nem akarom megtartani, mondta azonnal. Kicsit győzködtem, de végül engedtem neki. Anyámnak elmeséltem a dolgot, szomorkodott, de azt mondta, várjak még, legyek türelmes. Kata nagyon fiatal, először szeretne a munkában bizonyítani, később biztosan meg fogja gondolni magát.
Nemsokára összeházasodtunk, és mindketten belevetettük magunkat a munkába. Kata elszánt volt és céltudatos, akárcsak én, ebben nagyon hasonlítottunk. Két év házasság után az egyik augusztusban lazítani mentünk Görögországba, és egy átmetaxázott éjszaka után védekezés nélkül egymásnak estünk. Kata másnap sírt, és azt hajtogatta, hogy hatalmas hibát követtünk el. Másodszorra is teherbe esett.
Már meg se beszélte velem, úgy vetette el. Ez azért fájt, de nem hoztam szóba. Igyekeztem elfelejteni, ahogy az egész – általam nagyon vágyott – babadolgot is száműztem a gondolataim közül. Ha nagy néha eszembe jutott, azzal vigasztaltam magam: még mindig csak huszonévesek vagyunk, ahogy telnek-múlnak az évek, a feleségem észbe fog kapni.

Szimbolikus kor. Az első reggeli hányás után iszonyúan kiborult, én pedig tudtam, hogy elérkezett a nagy beszélgetés ideje. Megfogtam a csuklóját, miközben eszelősen rohangált fel és alá a lakásban, és leültettem a díványra. Kata, kezdtem. Itt az idő. Ez egy isteni jel. Látod, bármennyire próbáljuk elkerülni a teherbe esést, mégis mindig megtörténik velünk. Nem lehet véletlen. Tartsuk meg a babát! Gyönyörű gyerek lesz, szeretetben fogjuk felnevelni. Ha akarod, itthon maradok vele én. Szívesen kimaradok a munkából, ha te dolgozni akarsz. Bármit megteszek, de ne vetessük el megint.
Rám nézett. Ennyire szeretnéd, kérdezte, és elmázolta a könnyeit. Sose mondtad. Azt hittem, nem annyira fontos. Sajnálom, de nekem sose lesz gyerekem. És ha azt hiszed, azért, mert a munka fontosabb a számomra, tévedsz. De ha nem tudod elfogadni, inkább hagyj el.
De miért nem akarod, kérdeztem kétségbeesetten, miközben én is közel álltam a síráshoz. Egészségesek vagyunk. Van pénzünk. Szeretjük egymást. Miért nem akarod? Ha nem a munka miatt, akkor mi az oka?
Van egy gyerekkori emlékem. Az apám munkatársa az ölébe ültet. Fogdos. Érzem a duzzadó péniszét. Nagyon kellemetlen, fojtogató érzés. Nem akar elengedni. Átölel, a hajamat simogatja. Kiabálni akarok a szüleimnek, de befogja a számat. Aztán nem tudom, mi történik, később lépteket hallunk, és ő elenged. Apa bejön, én kiszaladok. Többet nem beszélünk erről, de apa kilépett a munkahelyéről, és nem láttam többé azt az embert. Attól fogva a szüleim megváltoztak. Előtte sem voltam a kis hercegnőjük, de ezután szinte idegenként tekintettek rám. Úgy nőttem fel, hogy nem kaptam tőlük semmit a pénzen és az ennivalón kívül. A testemtől pedig megundorodtam. Nem vagyok képes életet nevelni benne. Sem belül, sem kívül, később.
Ezt a monológot a feleségem persze nem így, összeszedetten, kerek mondatokban mondta el. Beteget jelentettünk a munkahelyünkön. Napokig beszélgettünk, sírtunk, ittunk is. Lassan és szaggatottan mesélte el a gyerekkorában történteket. Megkérdeztem, nem akar- e szakemberhez fordulni. Megrázta a fejét. Nagyon sírt. Nem bírok. Nem megy. Nekem ez nem fog menni soha. De neked nem kell beletörődnöd. Lehet gyereked valaki mástól. Annyira szeretlek, annyira szeretném, hogy boldog legyél. Abszolút megértem, ha elhagysz.

Szorosan magamhoz öleltem. Te vagy a szerelmem, a legjobb barátom, a lelki társam. Nem tudnám elképzelni az életemet nélküled. Soha nem hagylak el, bárhogy döntesz. Ezeket mondtam. Csak öleltem, és vártam, hogy egyszer abbamaradjon a fuldokló sírás.
Anyámnak szóltam, hogy ne reménykedjen tovább: a testvéreimtől még lehet unokája, de tőlünk nem. Megértette, nem kérdezősködött. Legalább nekem szerencsém van a szüleimmel. Kata felrakott egy pesszáriumot. Két év múlva újra terhes lett. Már nem beszéltünk semmiről, megtette, amit kellett. Én pedig szeretem őt. Jobban, mint valaha.

Hollywood aranykorában nem volt könnyű nőnek lenni: