Édes, aranyos lány volt. Kicsit kelekótya. Gyakran széthordta a holmijait, elhagyta a szemüvegét, és nem emlékezett rá, mit hova rakott. Szerettem ezért, ahogy a játékosságáért, a humoráért, az apró figyelmességeiért is. Igaz szerelemből vettem feleségül.

Megszülettek a gyerekek, és kezdett megváltozni. Már nem volt annyira játékos. Egyre többet foglalkozott a pénzzel. Ami épp volt dögivel, mert egy gyógyszeripari cégnél melóztam, kerestem eleget. Ő otthon maradt a két kislánnyal, még a délutánjai is szabadok voltak, fizettem ezért egy bébiszittert.

Az első törés akkor következett be, amikor engedély nélkül belekotort a táskámba, és megtalálta a számlát a gitárom felturbózásáról. Körülbelül a fizetésem nyolc százalékáról volt szó, ő mégis olyan balhét csapott, amilyet még nem hallott a világegyetem. Közölte, hogy hatalmasat csalódott bennem, mert ezzel a hazugsággal a családot károsítottam meg, neki pedig mindörökre eljátszottam a bizalmát.

Ekkor néztem először rá úgy, hogy nem láttam a szemében, a testtartásában, a hangjában a játékos fiatal lányt, akibe beleszerettem.

Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, nem akart otthon ülni, és félállásban dolgozni kezdett. Nem ment neki igazán jól, bár soha nem tudta megmagyarázni, mi a baj. Hol a főnök volt hülye, hol a kollégák, hol én, de ő sohasem. Rendre hibázott, rosszul csinálta meg az adminisztrációt, titkos leveleket küldött ki az egész cégnek, elfelejtette a határidőket. Mindenre megvolt a magyarázata, én pedig – mint említettem – a világát normálisnak tartottam, mivel nem ismertem mást. Még mindig jól kerestem, nem kezeltük a dolgot egetrengetőnek: ha igazán rosszul érzi magát a munkahelyén, gondoltuk, majd eljön, nem számít.

Én közben lassan kiégtem a gyógyszeriparban, váltani akartam, és inkább visszamentem tanítani. Ő is átment teljes munkaidőbe: mindannyiunk számára fontosabb lett, hogy a munkáját meg is tartsa, hisz a családi bevétel a gyógyszercég elhagyása után jókorát zuhant. Ennek az lett a következménye, hogy – azt gondoltam akkor – munkaistává vált: hétvégén is nulla-huszonnégyben dolgozott, készült, olvasott, írt, videókat nézett, képezte magát.

Ma már inkább azt gondolom, muszáj volt így csinálnia, különben széthullott volna.

Huszonöt év után hagytam el. Szégyen? Talán. Kibírhatatlan volt az otthoni légkör. Kizárólag dolgozott, semmi másra nem lehetett rávenni. Ha mégis volt egy kis ideje, beszólogatott, hogy miért vagyok olyan, amilyen, miért nem keresek több pénzt, amikor én vagyok a férfi, miért hagytam ott a jól fizető állást. Közben én intéztem minden számlát. A gyerekeket mindig én hordtam iskolába, kórházba, én mentem a szülőikre, én beszéltem a tanárokkal, ha gond volt. A feleségem csak dolgozott. Sosem ért rá, mindig volt valami kifogása, miért én intézzem a család összes létező problémáját.

Amikor bejelentettem, hogy elköltözöm, hirtelen nagyon szeretni kezdett. De ez csak addig tartott, amíg rá nem jött, hogy a számlákat, és minden egyebet a lakás körül most már neki kell intéznie. A pszichohorror elkezdődött.

A számlákat elfelejtette befizetni. Nekem kellett intéznem, hiába laktam máshol. Részletesen leírtam neki egy e-mailben, hogyan kell ezeket csinálni. Visszaírt, hogy én vagyok a világ legaljasabb embere. Elhordott mindennek. Bizonygatta, hogy már túlvan a kapcsolatunkon, és önállóan sokkal jobban boldogul az életben, mint velem, a mihaszna szemétládával.

A következő hónapban megint elrontotta a számlabefizetést. Megint nekem kellett korrigálni. Megint gyalázott. És ez így ment egy jó ideig. Négy hónapba telt, mire negyvennyolc éves fejjel megértette, hogy a lakhatásért fizetni kell. Addig valahogy ez nem esett le neki.

Az első hónapokban rendszeresen telefonált amiatt is, hogy eltévedt, és mondjam meg neki, hogyan talál oda, ahova tart.

De csak most, amikor már kiléptem a házasságból, gondolkodtam el igazán: normális ez? Normális, hogy mindig eltéved? Hogy nem tudja, hogyan kell befizetni egy számlát? Hogy csak akkor munkaképes, ha állandóan dolgozik, a szabadidejében is? Hogy egyszerre csak egyetlen dologra tud koncentrálni: amint több problémával találja szembe magát (munka, lakáskezelés, stb.), akkor megszűnik működni?

A gyerekek szerencsére már nagykorúak voltak, segítették őt valamennyi pénzzel, és lassan átvették a szerepemet. A mélypont mégis a válás napján következett be, ami egy évvel a különköltözésünk után zajlott.

A feleségem nem hozott magával semmit. Sem az idézést, sem a gyerekek papírjait, semmit, amit a bíróság kért tőle. Majdnem elhalasztották miatta a tárgyalást. Aznap azt is megtudtam, hogy egy héttel korábban kirúgták a munkahelyéről, mert olyan durva hibát vétett, amit nem lehetett helyrehozni.

Egy éve próbálom rábeszélni, hogy adjuk el azt a nagy lakást, amit alig bír fentartani. Semmire nem képes. Mindig ígérget, de még meghirdetni sem volt ereje. Vagy képessége. Közben még mindig engem gyaláz. Odáig sem jutott el az önismeretben, hogy valami baj van. Hogy nem teljesen normális, amit csinál. Persze a munkahelyi bakiért sem ő a hibás, hanem valaki más. Hogy ki? Már meg se tudja mondani. Játssza a vagány, önálló nőt, de közben elveszti a munkáját, elfogy a pénze, nyakán a gazdasági összeomlás. De a lakást akkor sem hirdeti meg.

Sokat gondolkodtam azon, mennyiben vagyok hibás azért, hogy egy szétesett gyerek maradt. Az biztos, hogy érintetlenül hagytam a babaházát, mindig mindent megcsináltam helyette. De ezek a problémák már a megismerkedésünk táján jelentkeztek. Vajon kezelésre szorulna? Pszichológushoz kellett volna küldenem? Nincs semmilyen betegségtudata. Akkor mit lehet tenni? Mit mondjak az aligfelnőtt gyerekeimnek, hogyan kezeljék a helyzetet?

Tanácstalan vagyok.

A válás öt leggyakoribb oka egy hollywoodi ügyvéd szerint: