Szentjobbi Kriszta: "Felelőtlen anyának tartottak, amiért be mertem vállalni az ötödik császáros szülést is”

Borítókép: Szentjobbi Kriszta: "Felelőtlen anyának tartottak, amiért be mertem vállalni az ötödik császáros szülést is” Forrás: Fotó: Szentjobbi Kriszta
Szentjobbi Kriszta öt egészséges gyermek édesanyja: Zsombor 16, Zselyke 13, Zsigmond 9, Zsanka 5, Zsadány pedig 2 éves. Mindegyikük császármetszéssel jött világra, ami az orvostudomány mai állása szerint sem mindennapi – és felettébb kockázatos- dolog.

„Az első gyermekünket még nagyon fiatalon – én 22, a férjem 23 évesen- vártuk. Akkor már négy éve alkottunk egy párt és vágytunk egy babára, de nem gondoltuk volna, hogy azonnal teherbe is esem. Abban biztosak voltunk, hogy otthonszülést szeretnénk, ezért elvégeztünk egy egyhetes otthonszülésre felkészítő tanfolyamot. Szerencsére a várandósságom problémamentesen zajlott. Amikor a 41. hét közepén jártunk, az orvosom azt javasolta, hogy feküdjek be a kórházba, hogy szem előtt legyek, hiszen bármikor beindulhat a szülés, ami aznap be is következett.”- meséli Kriszta.

18 óra vajúdást követően azt éreztem, hogy nagyon rosszul vagyok. Felment a vérnyomásom és ezzel egyidejűleg be is lázasodtam. Mivel Zsománál egyre gyengült a szívhang, sürgősségi császármetszést hajtottak végre rajtam.

Mint kiderült meconiumos lett a magzatvíz – amit az okozott, hogy a baba belekakilt-, amiből a kisfiam nagyon sokat nyelt, és ez fertőzéseket okozott nála. Baktériumot tenyésztettek ki a füléből, szeméből és tüdőgyulladást is kapott, ezért antibiotikumos kezelésre volt szükség, ami jelentősen meghosszabbította a kórházi tartózkodásunkat.

Mindezek ellenére nem éltem meg kudarcként, hogy az első szülésem császárral zárult, inkább hálát éreztem, hogy létezik ez a módszer, hiszen egyébként rosszul is elsülhettek volna a dolgok.

Azt mondják, nincs két egyforma szülés. De nálam a második hajszálpontosan úgy zajlott, mint az első. Ugyanaz a folyamat játszódott le: éreztem, ahogy megy fel a vérnyomásom, és a lázam, Zselykének pedig gyengül a szívhangja. A szülés császármetszéssel zárult, a diagnózis pedig ismét meconiumos magzatvíz, baktériumtenyésztés és antibiotikum-kúra.

Amikor harmadik gyermekünket, Zsigmondot vártam, az orvosom már lebeszélt róla, hogy természetes szüléssel próbálkozzak, eleve a császármetszést javasolta.

Valamiért a testem a szülés egy bizonyos pontján kétszer is leblokkolt és elfogadtam, hogy biztonságosabb a műtét.

A programozott császármetszés egészen más hangulatú. Persze eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha csak akkor mennék be, amikor magától megindul a szülés, de aztán mérlegeltem a kockázatokat és elvetettem az ötletet, és mindent úgy csináltam, ahogy azt az orvosom tanácsolta.

A műtétet a 38.-39. hétre tűzték ki, és mindenféle komplikáció nélkül túlestem rajta. Fura hiányérzetem volt, hiszen nem vajúdtam, de egészen más - tudatosabb, éberebb, szemlélődőbb – élményt kaptam helyette, és míg az első két gyermekemet az antibiotikumos kezelés és a folyamatos légzésfigyelés miatt elkülönítették tőlem, a harmadikkal együtt lehettünk.

Ekkor kérdezte meg tőlem először az orvosom, hogy gondoltam-e már a sterilizációra.

Itthon a harmadik császár után javasolják, mert a statisztikák szerint egy további terhesség életveszélyes komplikációkat okozhat. De én éreztem, hogy lesz még gyermekem, ezért nemet mondtam.

A császáros műtétek veszélyének a súlyát Zsankánál, a negyedik gyermekünknél éreztem meg először. De nem azért, mert bármilyen testi problémám lett volna. A kiírt időpontnál pár nappal korábban befektettek a kórházba, ami negyedik császárnál teljesen érthető.

Ám amikor az orvosom nem volt bent, olyan szörnyű és fenyegető beszólásokat kaptam a főorvostól és a nővérektől, amelyek hatására teljesen pánikba estem. Azóta sem tudom, mi volt ezzel a céljuk, hiszen visszafordítani már nem lehetett a folyamatot.

Nem tudom, hogy ennek az érzelmi sokknak a hatására-e, de a 37. héten beindult a szülés. Míg a műtőbe halálfélelemmel toltak be, a végére eufórikus állapotba kerültem a megkönnyebbüléstől, hogy én és a kisbabám is élünk és egészségesek vagyunk.

Ismét felmerült a sterilizáció kérdése. És bár akkor már úgy gondoltam, nem lesz több baba, de úgy éreztem, a női mivoltom, a nőiességem megcsonkítása lenne, ezért elutasítottam.

Sajnáljuk, de a tartalmat időközben eltávolították az Instagram-ról.

Számunkra is a meglepetés erejével hatott, amikor kiderült, hogy újra, immár ötödjére is, teherbe estem. Zsadányt nem terveztük és fizikailag szinte lehetetlen kategóriának tartottuk a megfoganását, ugyanakkor nagyon örültünk neki.

Amikor felkerestem az orvosomat, először csak hümmögött, de végül gratulált.

A kórházban, az első vizsgálatoknál viszont azt javasolták, hogy vetessem el a babát. Ám sem én, sem a férjem nem lettünk volna erre képesek.

Még a gyermekvállalásunk kezdetén megbeszéltük, hogy ha kiderül, sérült gyermeket várunk, akkor is megtartjuk.

Már nagy volt a pocakom, amikor a kórházból – ahol eddig az összes szülésem zajlott- eljött az orvosom és nem volt kórház, ahová követhettem volna. Próbáltunk másik orvost keresni, de senki sem vállalt. Végül az unokatestvérem segített, aki a Fővárosi Bajcsy-Zsilinszky Kórházban volt szülésznő. Az ő javaslatára kerestük fel dr. Fekete Adrienn szülész-nőgyógyászt. Ahogy megláttam a doktornőt, már tudtam, jó kezekben leszek. Ő és a kórház lelkiismeretes szakemberei fantasztikus élménnyé tették az ötödik várandósságomat és szülésemet, ami komplikációmentesen zajlott le.

Visszanézve a szüléseimre, egyiket sem cserélném el, az ötödik pedig maga volt a csoda! Úgy gondolom, sikerült a csúcson abbahagynom.

Egy édesanya megrajzolta igaz szüléstörténetét: