Minden az első védőnői látogatással kezdődött, de ott még fel sem fogtam igazán.

“Anyuka tervez szoptatni?” - hangzott el a kérdés.

Hormonoktól teli testem ujjongott örömében, hogy életemben először anyukának szólítottak. Igaz a gyerekem még csak egy centis volt és a pocakomban nőtt, azért jól esett a megnevezés. De innentől kezdve minden egyes “anyuka” megnevezéssel halványabb lett.

Ahogyan szépen lassan az életem átformálódott és váltam dolgozó nőből szülési szabadságon levő nővé, ahogy veszett el a derekam és a bokám, úgy mintha a nevem is feledésbe burkolózott volna. A szülésznő, az ultrahangos, a csecsemős, de még a gondnok is Anyukának szólított engem és mindenki mást is. Aduász elnevezés, szülészeten biztosan mindenki az ( bele se gondolva abba, hogy esetleg pont van, aki óriási veszteségen ment keresztül és az utolsó szó, amit hallani szeretne gyászában, az az anyuka).

A babázós hónapokban, ahogyan a barátaim szépen kikoptak, gyakorlatilag csak a szüleim és a férjem neveztek a nevemen. Már egészen megszoktam, hogy én már nem létezem, csak anyuka vagyok, szoptatok, altatok, pelenkát cserélek. "Head of everything", mondaná az angol, de legalább az is egy titulus. Ám az igazi feketeleves az óvodával érkezett.

“Édesanya jöjjön ide”

“Apa hogy van Tomika?”

“Anyuka, holnap szülői, ne felejtse”

És sorolhatnám. Gondolom mindenkinek ismerősek ezek, sőt még a hangsúlyt is hallják hozzá.

De miért zavar ez engem ennyire? Bár az élet egyik legszebb és legfelelősségteljesebb feladata anyukának lenni, pont azért ilyen nemes, mert mindenki megszámlálható gyereknek teszi ezt meg. Számomra mindenki leanyukázása vesz az értékéből. Amikor megszülettem kaptam egy rendes keresztnevet, amit úgy érzem az életem első 27 évében mindenki tökéletesen tudott alkalmazni. A járvány kialakulásával a mi ovinkban teljes szülői kompetenciámat kérdőjelezik meg, amikor nem hiszik el, hogy egészséges a gyerek, ( az orvosnak se hiszik el néha), de mindezt úgy, hogy még csak a nevemen se szólítanak. Igen, így ilyen köntösbe bugyolálva bizony, degradáló tud lenni.

És tudom, lesz az a csoport, akit egyáltalán nem zavar ez, esetleg úgy gondolja, szegény óvónő hogyan is tudna ennyi nevet megjegyezni. Életünk során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy egy egész csapat nevét meg kell jegyezni és vesszük a fáradtságot, hogy egymást néven szólítjuk, mert mégiscsak úgy tiszteletteli. Persze időbe telik mindenki nevét megjegyezni, de amikor a nevemmel aláírva írok alá egy mailt és a válasz úgy érkezik, hogy “Kedves Anyuka” az már az én szememben szimpla lustaság.

Egymást néven szólítani a tisztelet jele, öröm lenne, ha ez pont ott nem kopna ki, ahol az alapvető társas viselkedést tanulják meg a gyerekeink.

Ha óvodáskorú a gyereked, mindenképp nézd meg miért érdemes óvodai elemeket bevenni az otthonotokba: