Magamnak vettem eljegyzési gyűrűt. Szánalmas lennék miatta?

gyűrű,eljegyzési gyűrű Forrás: Getty Images
Tényleg olyan furcsa, ha egy nő saját magát lepi meg egy kvázi eljegyzési gyűrűvel? Szánalmas és kétségbeesett lépés lenne? Nem hinném. Mikor rápillantok a gyűrűsujjamon csillogó köves gyűrűre egy cseppnyi kétségbeesést sem érzek. Helyette öröm és büszkeség tölt el: magamnak vettem, megdolgoztam érte és megérdemlem.

Titkos algoritmusának köszönhetően Mark Zuckerberg még több tízezer kilométer távolságból is jól tudja, hogy egy magamfajta lány mire vágyik igazán. A Facebookon pörgetve minden egyes nap szinte csak olyan hirdetések kerülne a szemem elé, amelyek láttán – ha nem lenne bennem némi önuralom – képes lennék azonnal a bankkártyámért nyúlni. Az elmúlt évek alatt azonban szerencsére már megedződtem, mondhatni felnőttem, felelősségteljesebb lettem, ez pedig azt is jelenti, hogy ma már az esetek többségében ellen tudok állni a személyre szóló hirdetések kínzó csábításának. Hangsúlyozom: az esetek többségében. Vannak ugyanis azok a helyzetek, amikor a szívnek nem lehet parancsolni….

Mikor néhány hónappal ezelőtt megláttam egy Facebook hirdetésben álmaim gyűrűjét, tudtam, hogy ha törik, ha szakad, meg kell szereznem. Régóta tetszettek már a holdköves ékszerek, ez a gyűrű pedig pontosan olyan volt, amilyet elképzeltem magamnak. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy egyszerű gyűrűvásárlás miatt mennyit kell majd magyarázkodnom…

gyűrű,holdköves gyűrű
Forrás: Etsy.com/KokoJewel

Egy kis gondolkodás után ugyan, de a gyűrűt végül megvettem. Angliából induló néhány napos útját várakozással teli izgalommal figyeltem a futárcég nyomonkövetési oldalán, és mikor végre valahára megérkezett és az ujjamra húzhattam, percekig csak gyönyörködtem benne. Miután kicsit lenyugodtam, természetesen rögtön készítettem is róla néhány fotót, amiket körbe küldözgettem a barátnőimnek. A reakciójukra nem kellett sokat várnom:

  • „Végre! Én tudtam, hogy úgyis el fog jönni ez a nap!”
  • „Tudtam! Tudtam! Tudtam!”
  • „Azért ennyi év után már ideje volt!”

Őszinte leszek, ezeket a sorokat olvasva ledöbbentem kicsit. Tényleg ennyire nem ismernek a saját barátnőim? Az történt ugyanis, hogy a képek láttán mindhármójuk rögtön arra asszociált, hogy a barátom (végre) megkérte a kezem. És hogy mi ezzel a baj?

A helyzet az, hogy bár van barátom, akivel már hetedik éve együtt vagyunk, együtt is élünk, de én nem vágytam rá, hogy tőle kapjak gyűrűt. Fontos leszögeznem, hogy nem csak szeretjük egymást, hanem legjobb barátok is vagyunk, szerencsére az élet legfontosabb dolgairól is hasonlóan gondolkodunk és már rögtön a kapcsolatunk legelején tisztáztunk néhány alap kérdést: megállapodtunk például abban, hogy egyikünk sem házasságpárti, és hogy nem szeretnénk gyereket sem vállalni.

Mivel tehát sosem vágytam arra, hogy megkérje a kezemet, azt sem szerettem volna, hogy tőle kapjam meg álmaim gyűrűjét. Valahogy furcsának éreztem volna, és ha tőle kaptam volna meg, szerintem nem is tudtam volna ugyanúgy nézni rá. Hangsúlyozom, nem azért, mert nem szeretem eléggé a barátomat, de még véletlenül sem szerettem volna, hogy azt gondolja, hogy titokban én bizony eljegyzésre vágyom.

Mert őszintén mondom: nem vágyom rá, sohasem vágytam ezt pedig elvileg a barátnőim is tudják.

A reakciójukból viszont azt szűrtem le, hogy ők valójában sosem hitték őszintének az én elhatározásomat. Vajon azt gondolhatták, hogy csak azért adom elő az „én sosem megyek férjhez szöveget”, hogy ezzel védjem meg a büszkeségemet arra az esetre, ha tényleg „vénylány” maradnék? Meglepett és rosszul esett a válaszuk és kicsit kínosan is érzetem magam, mikor elkezdtem nekik magyarázkodni: nem, nem a barátomtól kaptam a gyűrűt, és nem, nem eljegyzési.

„Hát akkor mi?” – jött erre a válasz.

És ekkor elgondolkoztam. Tényleg mi ez a gyűrű nekem? Szánalmas lennék azért, mert vettem magamnak egy eljegyzési gyűrűnek látszó ékszert, amit ráadásul a gyűrűs ujjamon is hordok? Szégyellenem kellene miatta magamat? Nem hiszem.

Az igazság az, hogy sosem voltam az a nagy ékszer rajongó. Fülbevalókat nem igazán hordok, van egy nyakláncom, amit sosem veszek le, és nagyjából ennyi. A gyűrűkért, egészen a pontosan a csodaszép, hatalmas köves gyűrűkért azonban valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig odavoltam. Évek óta vágytam már egy ilyen darabra, de sokáig elbizonytalanítottak a társadalmi konvenciók: tudtam jól, hogy az elvárás szerint egy ilyen ékszert a férfinek kellene a nő ujjára húzni, mikor féltérdre ereszkedve felteszi azt a bizonyos nagy kérdés. De mi van, ha én nem vágyok erre a kérdésre, csak a gyűrűre? Csak azért fosszam meg magam ettől a gyönyörű ékszertől, mert az emberek majd rossz szemmel néznek rám? Ezekkel a kérdésekkel sokáig küzdöttem magamban, valószínűleg elég éretté kellett hozzá válnom, hogy be tudjam látni: nem szabad a társadalmi elvárások szorításában élni.

gyűrű,holdköves gyűrűr
Forrás: Botás Enikő

És egyébként is. Valószínűleg sokkal jobban kibukik a szűkebb-tágabb környezetem azon a tényen, hogy sosem lesz belőlem gyerekekről gondoskodó feleség, mint azon, hogy milyen gyűrű van az ujjamon. Ha pedig valaki a gyűrűsujjamra pillantva kérdezősködni kezdene, büszkén fogom neki elmesélni a gyönyörű ön-eljegyzési gyűrűm történetét. Magamnak vettem, megdolgoztam érte és megérdemlem.

Ha pedig rápillantok mindig emlékezni fogok arra, hogy mennyire nagyon fontos, hogy őszintén, megalkuvások nélkül tudjuk élni az életünk.

Hol van a gyűrű az ujjadról, drágám? Kattints és megtudhatod, hogy miért nem hordják a férfiak a jegygyűrűjüket: