- Mami, akkor találkozhatunk végre a Pannussal? A múltkor is megígérted, hogy felhívod az anyukáját és megbeszélitek.

- Tudom kicsim. De azt is mondtam, hogy nem ígérhetek semmit. Amíg itt van ez a vírus, tudod, megállapodtunk, hogy az osztályból a barátnők nyugodtan átjöhetnek, hiszen velük úgyis együtt vagy szinte egész nap az iskolában. De most mással nem nagyon szeretném, hogy találkozz. Olyasmit el tudok képzelni, hogy elmegyünk sétálni, lemegyünk a Duna-partra, és akkor ott, a szabadban tudtok egy kicsit szaladgálni, játszani. Találkozni meg majd akkor lehet, ha minden megint olyan lesz, mint régen.

- De ez nem ugyanolyan. Hogy fogunk tudni táncolni? Különben is, a pizsipartival mi lesz? Azt is már olyan régóta ígérgeted. Nem szeretem ezt a koronavírust. Mikor fog elmúlni? És ha csak egy kicsit jönne át Pannus? Csak egy icipici időre, légyszi!! Hidd el Mami, én nagyon tudok magamra vigyázni. Megígérem.

Csendesen elkullog, beborult arccal, nekem pedig a szívem szakad meg. Közben azon gondolkodom, vajon helyesen teszem-e, hogy olyasmivel hitegetem, amiben magam sem vagyok biztos. Hogy az mikor is lesz. Amikor minden visszaáll a régi kerékvágásba. Lesz-e ilyen egyáltalán? Vagy jobban tesszük, ha megpróbálunk a megváltozott körülményekhez, vagy ahogy trendin elnevezték, ehhez a bizonyos „új normálishoz” alkalmazkodni? Mert ki tudja megmondani, hol és mikor lesz ennek az őrületnek egyszer vége? S felteszem, az se egyik pillanatról a másikra fog bekövetkezni, mint ahogy le-, és feloltunk egy lámpát például.

Ahol nem kellett megfontolni, fel merjek-e menni Anyukámhoz egy kávéra, beszélgetésre. Ahol ő szinte mindennapos „vendég” volt nálunk, mert imád unokázni. Ahol a gyerekek nem csak lázmérés után, maszkban tehetik be a lábukat az iskolába. És még sorolhatnám, napestig.

- Örüljünk annak, amit ebben a helyzetben megtehetünk, örülj neki, hogy ott tart a technika, hogy videóhívással láthatod is Pannust. Persze tudom, hogy ez nem helyettesíti az igazi találkozást, de azért mégiscsak jobb, mint a semmi! – próbálom enyhíteni a kislányom csalódottságát.

Addig is marad a telefon előtt Barbie-zás és a reménysugár, hogy azért ez az egész ilyen formában biztosan nem tart majd örökké. Mert bár a járványhelyzet - ahogyan az nyáron már bebizonyosodott - előbb-utóbb biztosan normalizálódni fog, könnyen lehet, hogy sok hozadéka hosszútávon is velünk marad.

Az épphogy hároméves unokaöcsémnek pedig az lesz majd furcsa, ha egyszer, végre lázmérés nélkül, az anyukája kezét fogva is betotyoghat az oviba. Mert neki már ez a(z új) normális.

Persze, hogy a gyerekek is lereagálják. Kattintsd végig a galériát a hol vicces, hol hajmeresztő sztorikért: