Írd ki magadból!

Pályázatunk lezárult, megtörtént az eredményhirdetés! A zsűri 4 nyertest, az olvasók egy közönségdíjast választottak. Az ő írásaikból mutatunk be egy-egy rövid ízelítőt.

Nyertes novellák

1. helyezett

Lengyel Tünde: márciushét

Elolvasom

2. helyezett

Rebecca L. Saggado:Katolikus szerető

Elolvasom

3. helyezett

Richter Anikó:Dirr, durr, a depi indul!

Elolvasom

3. helyezett

Szalai Ilona:Rossz anya

Elolvasom

Közönségdíj

Kocsis Noémi:Ott repül A

Elolvasom

1. helyezett

Lengyel Tünde: márciushét

Aznap reggel szívhangellenőrzésre mentem a védőnőhöz, mert előző nap úgy éreztem, mintha nem mozogna annyit a hasamban. Vagy legalább is nem úgy, mint eddig. Március 6. volt, és gyönyörűen sütött a nap, én meg újra erősebben éreztem a mozdulatait és azt is tudtam, hogy így a 35. hét végén az egyre szűkebb hely miatt már megváltozik a magzatmozgás. A gyakori rugdosások helyett kúszásszerű lesz és lassú. Na, én pont ezt éreztem meg azt, hogy milyen boldog vagyok és mennyire finom ez a tavaszkezdet. Aztán az én védőnőm nem talált szívhangot, így átjött az egyik idősebb kolléganője, aki szintén nem, és még dünnyögött is valami olyasmit, hogy ezek a kismamák mindig olyan zsíros stria elleni krémekkel kenik be magukat, meg hogy ez a régi szívhanghallgató gép nem jó semmire, és biztosan úgy fordult most a magzat, hogy nem lehet megtalálni a szívét. A biztonság kedvéért átcitáltak a Péterfybe, ahol az ultrahangos főorvos rögtön, első ránézésre megállapította, hogy nem lehetek 36 hetes terhes, mert hogy sokkal kisebb a hasam. Aztán a monitorra nézve rögtön odamutatott, és kérdezte a mellette álló medikát, hogy na, Andrea/Emese/Brigitta vagy Ágnes, mit nem lát a képen? Na, mi nincs a képen? És akkor Andrea/Emese/Brigitta Ágnes nem szólt semmit, csak elfehéredett az arca, a védőnőm meg kifordult az ajtóból, hogy ő ezt nem bírja, és akkor már tudtam, hogy nagy a baj, de azért nekem bírnom kellett, merthogy én voltam az egyetlen, akinek ki kellett bírni és meg kellett kérdezni, hogy akkor most…

Kíváncsi vagy a folytatásra? Megtalálod az Éva magazin most kapható, nyári számában!

2. helyezett

Rebecca L. Saggado:Katolikus szerető

Rendszeresen szeretkeztünk, legalább háromszor-négyszer hetente, nyaralások alatt volt, hogy mindennap szinte. Furcsa szokásait, szabályféléit nem értettem teljesen. Ilyen volt például, hogy csak a hálószobában volt hajlandó, más helyiségben nem.
Kérdeztem, szeret-e engem. Azt mondta, hogy ő szemérmes, nem könnyű beszélnie erről. Helyes kislány vagy, felelte. Később annyit mondott, hogy az ágyban és a konyhában szeret. Jól főztem, az összes kedvenc ételét el tudtam készíteni fejből. A brassóit és a báránybordát szinte már tökélyre fejlesztettem. Voltak saját receptjeim, ezeket szépen elmentettem. Nagyon büszke voltam rájuk. Szerelemben soha nem mondtam nemet. Bíztam benne, hogy egy nap majd igazán megszeret.
Teregetésnél mindig megkért, hogy toljam le a nadrágom és mutassam meg neki a hátsóm. Szerette a fenekemet. Ezt mondta sokszor. Szívesen nézte és simogatta, jól megmarkolászta. Ilyenkor boldog és elégedett volt. Én pedig bizakodó.
Egyszer egy szeretkezés végeztével elvékonyodó gyerekhangon ezt kérdezte: mikor dughatom bele a kukimat a fenekedbe? Vissza kellett kérdeznem, hogy jól hallottam-e. Zavarba jött. Azt mondta, hogy csak viccelt. Hagyjuk ezt most abba.
Később én tértem rá vissza, de csak, mert kíváncsi lettem. Zavartan nevetgélt, aztán gyorsan elkezdte ingatni a fejét: ilyet az ember nem tesz a barátnőjével vagy a feleségével. Ez meg mit jelent, kérdeztem döbbenten. Ő meg indulatba jött és azt mondta, hogy nyugodjak meg, és ne beszéljek közönségesen. Nem értettem, hogy mi a baja. De aztán eszembe jutott, hogy ő katolikus. Nem lehet bűnös gondolata.
Egyre többször mondta, hogy érintsem meg őt ott hátul a kisujjammal. Nagyon élvezte. Később a mutatóujjam követelte, majd két ujjamat kellett használnom. Elfúló hangon nyöszörögte…

Kíváncsi vagy a folytatásra? Megtalálod az Éva magazin most kapható, nyári számában!

3. helyezett

Richter Anikó:Dirr, durr, a depi indul!

Már megint ez az első gondolatom, még mielőtt kivakarnám magam az ágyból.
Három napja nyúlós eső veri az ablakom, de kár is volt húsvétra megmosni.
Hányszor megfogadtam már, hogy nem spilázom túl magam, és mégis.
Antidepitisznek használom a szezonális sikálást, vagy még hajt a megszokás.
Meghatároz, mint a negyven év, amit Vele töltöttem bajban, örömben, áldott küzdelemben. Nem múlhatott el ünnep e rítusok nélkül: függöny kimos, pókháló szüntet. Piac, közért, dugig szatyrok. Ajtódísz, apró mütyürök. Karácsonykor fagyöngy, húsvétkor barkaág és bávatag szőrmenyulak, mely „nyulakról” azt hiszem, hogy a lányaim meghatódva konstatálják, hogy még mindig őrzöm gyerekkoruk e relikviáit is.
A lányaim anyányiak. Háromgyerekű a legnagyobb, középső a Zenész, és a legkisebb, az Új gyerekű.
Ők az én életműveim.
Ráadásnak az összesen négy unoka: Zsoma, Hanna, Mirkó és Marci baba. Felemel már a puszta tény is, hogy léteznek. Hát még, amikor a maguk sajátos szeretetnyelvén közlik, hogy…

Kíváncsi vagy a folytatásra? Megtalálod az Éva magazin most kapható, nyári számában!

3. helyezett

Szalai Ilona:Rossz anya

Én még nem akartam gyereket, de a férjem azt mondta, hogy legyen: „Legalább lesz, akit szerethetek.” Így aztán lett. Veszélyeztetett kismama lettem, fenyegető vetéléssel. Bent lubickolt már a hasamban, amikor kaptam a férjemtől egy gyűrűt. Két egymással szembe úszó delfinből állt, ezek voltunk mi, anya és apa, a hiányzó kis delfin pedig bent pancsolt a pocakban. Élveztem az otthonlétet, készültem a baba fogadására. A terhesség kezdetén 54 kiló voltam. Terhességi cukorbetegségem lett, egyre ödémásodott a lábam. Az utolsó hónapban az érsebészeten elmagyarázták, hogy a nagy a gyerek lelassította a lábamban a keringést, emiatt mindkettőben vérrög alakult ki a térd magasságában. Ez volt pénteken, hétvégére mindkét lábamat befáslizva hazaengedtek. Akkor már annyira fájt, hogy potyogtak a könnyeim. Hétfőn a kórházban megműtöttek, mivel a jobb lábamban a rög combközépig vándorolt. A szülésig mindennap vérhígítót kaptam. Június 27-én hajnalban végre megindult a szülés. Nagyot vágtak, hogy kiférjen, rengeteg varratom volt, de a vérhígító miatt a vérzés nem akart elállni. A harmadik méhösszehúzó injekció után engedtek csak vissza a kórterembe. Akárhányszor felálltam, mindig hívni kellett a takarítónőt, hogy mosson fel utánam. Napokig így szédelegtem. Azon a héten a fiam volt a legnagyobb, 4100 grammal és 58 centiméterrel született.
Végre hazamehettünk, a gyerekszoba szépen berendezve várt minket. A tápszeren a baba szépen cseperedett. Pár nappal később mertem csak tükröt tartani a lábam közé, és még a kezem is megremegett, olyan szörnyű látvány tárult elém: mindenem duzzadt és lila volt ott lent. Talán ezért is nem emlékszem, milyen volt ekkor a házasélet. Mindenesetre augusztusban az azonos emeleten lakó szomszédasszony közölte velem, hogy látták a férjemet egy másik nővel. A hírre, hogy lecserélt – pedig megadtam kérésére azt, akit szerethetett –, csak forgott körülöttem a világ, de valamiért nem dőlt össze. Az éjszakai etetésekkor sírva tartogattam karomon a kisfiút, és csak az árulás kopár szava merészkedett elém. Ősszel aztán egy korán behavazott, hideg napon a gyerekkel…

Kíváncsi vagy a folytatásra? Megtalálod az Éva magazin most kapható, nyári számában!

Közönségdíj

Kocsis Noémi:Ott repül A

Ilyen tényleg csak velem eshet meg. Hogy szervezek egy nyaralást végre a gyerekeimnek és rögtön azzal kezdődik az egész, hogy a hatalmas utascsarnok síküvegéhez szorított orrunk alatt lassan lecsorognak a könnyek. Mert éppen végignézzük, ahogy a pompás gépmadártól eltávolodik az utolsó kiszolgáló jármű is, eltűnnek a messziről aprócska emberkék. Majd a repülő lassan megmozdul, a lomha test rákapcsol, kigördül a kifutóra, ott tesz még egy fordulatot, aztán teljes sebességre vált, s elegánsan a levegőbe emelkedik. Fejemet a maszatos üvegen lassan jobbra fordítom, ott bőg a lányom. Jobbra nézek, a fiam is sír, halk, visszafojthatatlan cseppek hullnak alá a lábához ejtett hátizsákjára. És nézzük, hogy ott repül a… Igen, ott repül a közös berlini együttlétünk. És egyben az ő első repülőútjuk, aminek olyan, semmihez sem foghatónak kellene lennie, mint az első szerelmes kézfogásnak.
Ehelyett vert seregként visszacaplatunk a cuccainkkal az indulási oldalra. Ezer szerencse, hogy nem adtuk fel a poggyászt, azok már boldogan, magányosan utaznának nélkülünk Németország felé. Most mi lesz, Anya? – kapaszkodik belém két kamasztekintet. Nem tudom, nem tudom, hajtogatom tompán és leülök a falhoz a földre, csatlakozásukra váró, hálózsákjukban hortyogó japánok mellé. Gondolkodnom kell. A tarkómat dühösen beleverem a falba: mi a jó büdös francnak kellett bemennünk a vámmentes mennyországba csokoládéért? És egyáltalán, miért egy órával korábban értünk ide, miért nem kettővel, vagy inkább hárommal, miért vacakoltam annyit reggel a készülődéssel és miért nem maradtam ébren, mikor a riasztó, ami sosem szokott, hajnali fél háromkor nekiállt rémisztő módon vijjogni? Miért nem figyeltem jobban a jelekre?
Előveszem a mobilom, remeg a kezem. Kell lennie megoldásnak…

Kíváncsi vagy a folytatásra? Megtalálod az Éva magazin most kapható, nyári számában!