Két keresztet kaptam a sorstól: az égiek a bipoláris zavar és a túlsúly elviselésére is alkalmasnak tartottak. Az első kilókkal kapcsolatos emlékem hat éves koromból való, amikor egy gyerektáborban beszívtam a hasam, és azt mondtam a barátnőmnek: túl kövér vagyok, ilyen vékony akarok lenni, mint most. A családom folyton a helyes étrendről és az ideális testsúlyról papolt, csontsovány nagymamám nyíltan kigúnyolta a kövér embereket, anyukám pedig úgy nézett ki, mint egy modell, és gyakran tett viccesnek álcázott megjegyzéseket előbukkanó hájfodraimra. Tízévesen állandóan a női magazinokat bújtam, főleg a fényképeket, amiken éteri, simabőrű manökenek pózoltak olyan lapos hassal, mint az Alföld. Az L-es méretemet a földöntúli csúnyaság szinonimájának tekintettem, rögeszmésen álltam a mérlegre minden reggel és este, és az étkezést is korlátoztam: volt, hogy egész nap csak egyetlen szem paradicsomot karikáztam fel ebédre. Ha nem sikerült időre megfogyatkoznom, kétségbeesésemben elővettem egy kést vagy egy ollót, és összekaristoltam a karomat. A vége az lett, hogy a romló tanulmányi eredmények, a szüntelen szorongások és az ijesztő kicsinységűre zsugorodó testsúly miatt orvoshoz kellett fordulnom. Ekkor már a szüleim is látták, hogy baj van, és szerencsére igyekeztek minden segítséget megadni.

A középiskola végén jártunk, az orvosnál fény derült a bipoláris zavaromra is, ami sok mindent megmagyarázott: a lehangolt és hipomán szakaszok váltakozását, az öngyilkossági gondolatokat, a falcolást, amit a szüleim tinédzserbetegségnek gondoltak, az alvási és a koncentrációs zavarokat. Euforikus szakaszaimban úgy éreztem, az isteni lényeggel állok kapcsolatban, a depressziós időszakokban legszívesebben megsemmisültem volna. Hosszas orvosi, pszichiátriai és dietetikus kezelés után javult az állapotom, de a negatív önképpel folytatott harc állandósult. Soha nem gondoltam, hogy elég vékony vagyok, soha nem voltam képes elfogadni magamat, a testemet. Az egyetem alatt kötelességtudóan fogyasztottam az előírtnak megfelelő kalóriamennyiséget, de napi két órát edzettem megszállottan, és nem éreztem magam kényelmesen a bőrömben. A súlyom a felnőtt életemben is állandóan ingadozott, az elégedettség kegyelmi állapotát egyetlen pillanatra sem ismertem meg, legfeljebb ideig-óráig megfeledkeztem róla.

Mindent megtesznek, hogy tökéletessé varázsolják, én pedig, amikor megkérték a kezemet, úgy éreztem magam, mint a főszereplő a Muriel esküvője című filmben. Úristen, túl kövér és túl beteg vagyok ahhoz, hogy megérdemeljek egy ilyen napot.

Böngészni kezdtem az ajánlatokat, hogyan lehetnék karcsú és boldog a nagy alkalomra. A blogok és folyóiratok hemzsegtek a tutti tippektől, a lébárok villámgyors tisztítókúrákat ajánlottak (csak egy hét, és csúcsformában leszel!), az edzőtermek menyasszonyi csomagokat, táborokat, programokat kínáltak, amiktől kőkemény lesz a hasizom, és vonzó a derék a fehér gúnya alatt. A határidők a múltban is rengeteg szenvedést és stresszt okoztak, és tudtam, ha nem teljesítem a kitűzött célt, hihetetlenül csalódott leszek, azonnal beindul a negatív önbeszélgetés, kövérnek, undorítónak és semmirekellőnek bélyegzem majd magam. Annyira belezavarodtam a kínálatba és a döntésképtelenségbe, hogy megint rámtört a kényszer, amit már évek óta kordában tudtam tartani: bele akartam vágni a testembe, hogy csökkentsem az elviselhetetlen szorongást. Egy életen át dolgoztam azon, hogy ez ne következzen be, és a közelgő esküvő megint visszahozta.

Végül nagy nehezen sikerült kompromisszumot kötnöm magammal. Elmentem edzeni, de nem vittem túlzásba. A léböjtkúrákat és más hasonló drasztikus módszereket lehúztam a képzeletbeli vécén. Sikerült megálljt parancsolnom a falcolásnak, igaz, ehhez pszichológusi segítségre, sok beszélgetésre az anyukámmal, és egy megértő ruhatervezőre volt szükség. És amikor elérkezett az esküvő napja, boldogan vettem észre, hogy a hurkák csak óránként egyszer-kétszer jutnak az eszembe, mert leköt a vendégsereg, a család, a szerelem, a jövőbe vetett bizakodás. Nem igazgattam a ruhámat kényszeresen, bátran táncoltam, és a vonulásnál is csak arra ügyeltem, hogy rendesen kihúzzam magamat. És igen, szép voltam, a saját mércémmel mérve is.

A testképzavarok és a negatív belső monológok az életem részei maradnak, a bipoláris kórról nem is beszélve. Mégis önbizalmat ad az afölött érzett hősi büszkeség, hogy a házasságkötésem napján, száz ember kedvéért és a betegségem ellenére sem engedtem a szépségkultusz könyörtelen nyomásának.