„Nem beszélünk azóta. Már lassan 6 hete. Én nem hívom, de ő sem engem. Nem hívom, mert nem akarom hallgatni a mentegetőzését, ha mentegetőzne egyáltalán. Ő nem hív, mert...lehet azt sem tudja, hogy mennyire megbántott azzal, hogy figyelmen kívül hagyta a kérésemet. Lehet fel sem tűnik neki, hogy rajta kívül, másnak is vannak érzései, másnak is lehet szava. Észre sem veszi, hogy nem csak mindig az van, amit ő elképzel. És leginkább azt nem veszi észre, hogy már felnőttem, felnőtt nő vagyok, önálló döntésekkel, amiket még ha az apám is, neki is tiszteltben kellene tartania.

De nem tette. Most sem, mint ahogy egész gyerekkoromban sem. Mindig az volt, amit ő akart és ahogy ő akarta. Ha telket vett, vette egy teleket. Ha ő eldöntötte, hogy mi jó nekünk nyaralás címén, akkor oda mentünk nyaralni. Ha ő kigondolt valamit, akkor az tuti úgy is lett megvalósítva. Csak azt csodálom, hogy hogyan bírta ki anyám ezt hosszú éveken át, és hogy nem váltak el hamarabb, mint hogy én egyetemista lettem.

Ezzel védve, megkímélve engem? A bánat tudja. Bár, ha a tapintat szót hozom fel, akkor az, ahogy éveken át távolról asszisztáltam az életüket, minden, csak nem tapintat, rám nézve. De egy szavam nem lehet, mert az anyám mindig ott állt mellettem, mindig mindent értem tett, jól, rosszul: nincs mit ezen ítélkezni, mert csak a szeretete hajtotta.

Apám könnyen magára talált a válasuk után. Bár, hogy őszinte legyek, nem tűnt egy percig sem elveszettnek. Beköltözött a pest környéki házunkba és a családi vállalkozást a régi megszokott elánnal vezette. Amit észrevettem mindkettőjükön, az az, hogy inkább fellélegeztek. Mintha megkönnyebbültek volna. Ez a tapasztalás, illetve a sűrű egyetemi időszak könnyebbé tette számomra is, hogy elfogadjam ezt az új helyzetet.

Ellenben apám alaptermészete, semmit sem változott. Ugyanaz a megmondó, mindent jobban tudó és hajthatatlan figura maradt.

A párválasztásomba szerencsére nem avatkozott bele. Persze azért volt egy meghívás hozzá, amikor is letesztelte a párom, de azon túl, hogy a munka, és a családfenntartás fontosságáról tartott egy lendületes –dogmákkal teli- kiselőadást, más vizet nem zavart a privát életemben. Biztosan el volt foglalva a saját magánéletével. Csak olyan nők- nem volt tengernyi-lettek a barátnői, akik merőben mások voltak anyunál. Én egyiket sem ismertem túlzottan, és őszintén nem is vágytam rá, hogy többet tudjak meg róluk.

Az egyetlen személy lett, aki egyes dolgokban le tudta uralni az apámat. Az apám meg, mint valami elsőszerelmes, ugrott is úgy, ahogy a nő diktálta. Abból a kevés megmaradt családi szokásból, mint a karácsonyi, huszonötödikei kocsonya vacsorát eltörölte, mondván „apádnak nem tesz jót a kései vacsora, meg úgy is magas a koleszterinszintje.” Neki inkább ez volt a legfontosabb, hogy az ő gyerekei jöjjenek hozzájuk akkor, és ne mi.

Az esküvőnk volt az a pont, amikor azt éreztem én döntök és ha nem akarom, hogy ott legyen a nagy napomon az apám barátnője, akkor igenis kérhetem ezt. Félő volt, hogy erre az apám azt fogja mondani, hogy akkor el se jön, de vállaltam ezt. Mivel ismerem már annyira, első válaszként azt is kaptam, hogy akkor nem jön és az én hozzáállásommal van a baj, nem az ő párjával.

Én tartottam magam a dologhoz, mert nem volt kedvem a nő harsány kacagását vagy épp lenéző modorát elviselnem a sajt esküvőmön.

Az utolsó pillanatig nem tudtuk, hogy jön-e az apám vagy sem, majd jött egy kurta válasz az esküvő előtt 3 nappal, hogy ott lesz.

Nem egy klasszikus esküvőt szerveztünk, már csak azért sem, mert nem tudtuk, hogy ott lesz-e az apám, hogy bevezessen. Így ténylegesen az, hogy ő ott van, csak akkor tudtam meg, amikor anyám beviharzott a kisszobába, ahol a ceremónia előtt vártam, hogy: „Itt van az apád! De nem egyedül jött. Viszont arra kérlek, próbálj meg ne a nővel foglalkozni.”

Hogy ne foglalkozzak ezzel? Kifejezetten feldúlt az egész. Minden erőmet összeszedtem és valahogy túl lettem az esketésen. Viszont azt nem tudom elfelejteni, amikor megláttam annak a nőnek az önelégült vigyorát. Puccba vágva ült apám oldalán, mint egy grófnő.

A gratulációknál a számat csíkba szorítottam, és igyekeztem- csak magam miatt- nem mondani semmit. Nagyon jól tudta az apám, hogy olyat tett, amit nem kellett volna, de nem a sajnálat, hanem valamiféle ’ez van csillagom, bajunk csak nem lesz ebből’ arcot vágva, nyájasan gratulált nekünk.

Lenyeltem a mérgemet az estére, ami a lehető legrosszabb volt. Másnap jött az utóhatása, a maró fájdalom, majd a felismerés, hogy az apám lehet ezek után megszűnik számomra létezni. Ami nekem fontos, azt ő figyelembe se veszi, látszik mindez abból is, hogy hetek óta még csak egy apró magyarázat se jön arra, hogy miért hozta el magával mégis a nőt, a kérésem ellenére.

Szabad olyat éreznem, hogy nekem elegem van az apámból egy életre?

Galériánkban a mostohaszülő- gyerek kapcsolatról olvashatsz gondolatokat