A jövő itt van – helyzetjelentés egy érettségiztető tanártól

érettségi,vizsga,szóbeli érettségi,érettségiztető tanár Forrás: Getty Images
Még be se lépek az iskolakapun az érettségi napján, a nyakamban terem egy diák, aki hónapokig röhögte osztálytársai nyugtalanságát. „Nagyon félek, tanárnő. Mi lesz, ha megbuktatnak?” Szégyenkezve elfojtok egy kárörvendő vigyort (kellett neked másokon gúnyolódni?), és biztosítom, hogy itt minden közfeladatot ellátó személynek ezzel épp ellentétesek a céljai. Vér, veríték és könnyek helyett annyi mosolyt lát majd, hogy a Fakutya vigyora (Alice Csodaországban) ehhez képest vöröslő fájdalom.
Radnóti Miklós nem tekinthető tipikus költőnek, mert rendezett magánélete volt.
Névtelen érettségiző a költői lét lényegéről

Rutinosan zakatol a három napos érettségi perpetuum mobiléje, csak a gépezettel ellentétben energiák garmadát szívja fel. A szülők a földszinten büfét működtetnek kávéval és szendvicsekkel, a teremben szőlőcukor, pogácsa és ásványvíz serkenti az agyműködést. Ünnepélyesen helyet foglalunk a döglesztő kánikulában, a fehér ingek hónalján átütnek az első izzadságfoltok, jönnek az első felelők. Egyelőre szépek, illatosak, a lányok sminkje láttán bármelyik beauty-vlog tanácsadója büszkén húzná ki magát, a fiúk bő tízessel tűnnek idősebbnek sötét öltönyükben. Belül azonban mindenki merő rettegés, a tételhúzásnál remeg gondosan manikűrözött kezük, hajuk tantárgyról tantárgyra kócosabb, felsőtestük mozdulatlan, lábuk azonban megállás nélkül jár a pad alatt. Lelkükért ádáz csatát vívnak a kétségbeesés démonai és a pozitív hozzáállás bájgödrös angyalkái. A termet a pszichogén köhögés hangjai járják be, van, aki tételkidolgozás közben a fülét befogva magában beszél, más egy lehetetlen színű plüsskutyába temeti az arcát, vagy lendületesen tolja az energiaitalokat.

S mivel a diák is csak ember, a szerzői szándék szerint robot üzemmódra programozott feleletek néha stand-up fellépésbe kapcsolnak át, s ilyenkor a bizottság, feledve a helyzet komolyságát, nevetgél, mintha Bödőcs-esten lenne. A drámatagozatos lányok nem győznek pózolni zavarukban, az egyik felelő az összes idegen név kiejtésével konfliktusba keveredik, a másik meg ifjabb Vidnyánszky Attilát nevezi könnyeden – az elnök kérdő tekintetétől kísérve -„kisvidnyánszkynak”. Megtudjuk azt is, hogy egy bizonyos Árpád-házi király, „akiről beszélni szeretnék, egyszer majd meg fog halni, de erről kicsit később” (talán megbánta, hogy elspoilerezte a sztori végét?), és Corvin János keresztezése Könyves Kálmánnal – a „gyerek” a Könyves János nevet kapta – is viharos tetszést arat.

érettségi,érettségi vizsga,szóbeli érettségi,érettségiztető tanár
Forrás: Getty Images
„Az érettségiző háta mögött gyakran kalimpál három holtsápadt ember, s ha már kimondani nem lehet, hát a levegőbe írja, rajzolja a helyes választ, hátha letekint a mindenható, és a szerencsétlen agonizáló áldozat fülébe súgja a megoldást.”

A második nap legjobb vicce egyébként nem a diákokhoz, hanem énhozzám fűződik, az ékes példához, hogy a pedagógus is léha és gyarló entitás. Átlag tanárnál kevésbé rutinos személyem ugyanis elfelejti felhozni a saját tételeit, mert egy másik iskolában folytatott korábbi érettségijén az iskolatitkár nyomtatta ki és helyezte a kész terméket elkényeztetett kezeibe. A lány azonban, aki így a másik magyartanár tételeiből húzott, és életében talán először találkozott Kaffka Margit nevével, nem hátrál meg a kihívás elől. Percek óta engedelmesen próbál a papírján valami fikciót összehozni, mígnem az osztályfőnök a grimaszok láttán gyanút fog és figyelmeztet. A gyerek így szerencsésen megmenekül az enyészettől, az egész titkárság és vezetés nekem nyomtat és vagdos, én meg láthatatlanná tevő köpenyért imádkozom. A közfigyelem azonban hamar elterelődik morális megsemmisülésemről. Csak mellékszereplő vagyok itt, a lány meg tök lazán kezeli a helyzetet, mintha ez tulajdonképpen bármikor bárkivel megtörténhetne. Az események visszazökkennek a normális kerékvágásba, néha kérdező, gyakrabban megfigyelő szerepben találom magam, kávészünetekben az udvaron vitatkozom táncművész kollégámmal a konzum-univerzumról és a polgári társadalom válságáról. Potyautas vagyok a fedélzeten, számomra a vizsga szórakoztató, mulatságos játék, ellentétben a tizennyolc évesekkel, akiknek vérre megy (vagy ők legalábbis azt hiszik).

Az egész titkárság és vezetés nekem nyomtat és vagdos, én meg láthatatlanná tevő köpenyért imádkozom.

Ha valaki nem tudná, az érettségi a társadalom tűpontos modellje is. In vitro működik a csoportdinamika, nemcsak a tanárok és a diákok, de a gyerekek között is, akik amúgy egymásra nézni is csak ritkán mernek. Gyakori, hogy egy akadozóbb angol feleletet a felsőfokú nyelvvizsgához közel állók gonosz félmosolya kísér, s a vigyort tetézi a megvető mimika, a fejcsóválás és a nagyobb nyelvtani hibákat követő homlokra csapás. Meglepően sok Steinmann keresi ilyenkor a pedagógus tekintetét, hogy „a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.” De nemcsak a hübrisz vezérel, hanem az altruizmus is: a felelő háta mögött gyakran kalimpál három holtsápadt ember, s ha már kimondani nem lehet, hát a levegőbe írja, rajzolja a helyes választ, hátha letekint a mindenható, és a szerencsétlen agonizáló áldozat fülébe súgja a megoldást. És előfordulnak percekig tartó könnyhullatások is, magán-sorstragédiák jelzőbólyái, melyeknek eredői nem tapinthatók ki pontosan, de valahonnan nagyon mélyről törnek elő, például amikor a családról kell beszélni, vagy egy fiú kerül szóba, aki volt, de már nincsen.

De egyszer mindenkiről leszakadnak a súlyok, és az árnyékból a fény kijut. A feleleteket bevégző diák prototípusa kiviharzik a büfébe, teletömi magát kajával, és olyan felszabadultan csacsog, mintha az a félelemtől üveges tekintetű állatka, aki reggel belépett a kapun, sosem létezett volna. Az egyik lány, aki néhány órával korábban mesélte, hogy napokig gondolkodott rajta, milyen fortélyos betegséggel ússza meg ezt az egészet, már a bankettet tervezgeti. Nincs haladék, a jövőjük – meg az a bizarr játék, amit életnek hívunk – elkezdődött.

A bizonyítványosztásra nemcsak a testük, de egész lényük kisuvickolt: csillognak-villognak, piros az orruk a meghatottságtól, és fehér rózsákat osztogatnak a tanároknak, akiket a négy év során biztos megvuduztak néha-néha. Én is kapok egyet, és közben azt mondja a lány nekem:

Köszönjük, tanárnő, hogy megszerettette velünk az olvasást.

Lehajtom a fejem, hogy lecsorogjon a képemről a cukormáz. Arra gondolok, hogy utálok búcsúzni. Meg hogy talán jó ötlet volt bevinni nekik azt a Tóth Krisztát.