Egy elit gimi rémes titkai

Később, amikor visszanéztem a régi műsorait a youtube-on, derengett, hogy láttam a nyolcvanas években, rémlik ez a tépett, szuggesztív arc, csak kicsi voltam még, nem érdekelt a kamaszpanasz, és a szüleim se voltak abban a helyzetben, hogy menő ellenzéki táborokba küldjenek. Szóval nem találkoztam a tanítók tanítójával, akit félistenként tisztelt a gyerektársadalom, és akiről csak 2014-ben derült ki, hogy valójában a hatalommal való visszaélés és a szexuális zaklatás nagymestere.

Sipos Pál a Trefort Gimnáziumban tanított magyart, alternatív módszereivel kirítt a Kádár-rendszer sivár kulisszái közül. Színt vitt az oktatás formális kereteibe, tanítványai rajongtak érte, hatása alá tudott vonni bárkit: állítólag úgy elemzett szövegeket, hogy még az is leesett állal hallgatta, aki nem rajongott az irodalomért. Eközben kíváncsi volt diákjai személyes életére is, beszélgetett, kérdezett, vigasztalt, ha kellett. Pedagóguszseni, szuperintelligens példakép, figyelmes apa és szellemes haver volt egy személyben.

Ezt a kultikus figurát 1989-ben váratlanul elküldték az intézményből, senki sem tudta, miért. Csak 2014-ben derült ki az igazság: fiatalkorú diákokat, elsősorban fiúkat vitt fel a lakására, ahol némi tanulás után közösen maszturbáltak, vagy orálisan elégítették ki egymást. Ez a helyzet elsősorban a felek közti hierarchikus viszony miatt alakulhatott ki, és ez is tette szinte lehetetlenné az áldozatok ellenállását: a fiatalok érzelmileg, fizikailag, intellektuálisan és megbecsültségben egyaránt védtelenek voltak a nagy tiszteletnek örvendő tanárral szemben. Sipos általában a leggyengébb láncszemekre fókuszált, akikre otthon nem figyeltek eléggé, akik félénkebbek, bizonytalanabbak voltak a többieknél – ez a hatalmi siker egyik záloga. Később az okozta a vesztét, hogy nem volt elég körültekintő: kipécézett egy érzelmi biztonságban nevelkedett fiút, ő pedig elmondta a szüleinek az igazságot. A szülők – a fiú védelmében – nem jelentették fel a tanárt, inkább összefogtak másokkal, és kirakatták a gimnáziumból. Sipos ezután széles körű karriert futott be a televízióban, ahol szintén fiatalokkal dolgozott együtt, és megbecsült emberként vonult vissza a nyilvánosságtól.

A szendrői táborok

A szupertanár tevékenysége nem merült ki pusztán a tanításban. Az 1989-es bezárásig nyaranta gyerektáborokat tartott Szendrőn, ahol a résztvevőkkel egy sajátos társadalmat épített ki, melyet Epipónak neveztek el. Kalandos táborok voltak ezek, tele izgalmakkal, lelkesültséggel, szerepjátékokkal, a közepén pedig ott trónolt Sipos, aki a cigije talpán nyomja el a cigarettáit, beleélősen gesztikulál, karizmatikusan magyaráz. A férfi vonzó utakat kínált az általában felső középosztályból származó tinédzsereknek: olyan utakat, amelyek távol álltak az úttörőtáborok merev szertartásosságától, és a vörös nyakkendős világ helyett játékos, demokratikus szabályokon nyugvó életformát jelentettek mindenki számára.

Látszólag.

A Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm az áldozatok tapasztalatára hagyatkozik. Oláh Judit készítette, aki maga is ott volt a szendrői nyaraltatásokon négy éven keresztül. Már az is sokat elmond az agyonirigyelt táborról, hogy a tízéves kislány a „Közepes” nevet érdemelte ki (tanulságos jelenet az emlékezet szelektív mivoltáról, amikor az édesapjával való beszélgetés közben kiderül, hogy a férfi a „Középső” névre emlékezett). Oláhot leginkább mellőzték, a nagy Sipos észre sem vette, a tanár viselt dolgairól ő is csak 2014-ben szerzett tudomást. Óriási trauma nem érte ugyan gyerekkorában, de megbélyegzése, megalázó beceneve mély nyomot hagyott benne, csakúgy, mint az elnyomni próbált emlékképek más tanulók megbüntetéséről, a seggbe rúgásokról, a megtaszításokról, a kiröhögésekről, a verbális megszégyenítésről. Sokan voltak akaratlan részesei, sőt fenntartói a zaklatás kultúrájának, tanárok, felügyelők, gyerekek: részben ez volt Epipó – és valószínűleg az egykori Trefort - valódi természete.

A filmben Oláh összehív néhány extáborlakót, hogy közösen elevenítsék fel – beszélgetéssel, vagy a pszichodráma segítségével -, milyen volt az élet egy olyan világban, amit Sipos Pál vezetett. A ma már felnőtt emlékezők vegyes reakciókat adnak: akad olyan, aki azóta is kapcsolatban van vele, a botrány kitörésekor például figyelmeztette, hogy gyorsan törölje magát a Facebookról; más viszont szívből gyűlöli még az emlékét is. Volt, aki Epipóban nem akarta megenni az ebédjét, mire addig tömték vele, amíg sírni nem kezdett. Valaki azt mondja, ő egy dolgot tanult meg a táborokból: sosem szabad panaszkodni, mert akkor rosszfej leszel. Más meg azt a tanulságot hangsúlyozza, hogy az igazság mindig kiderül. S ha már az igazság említtetik: Oláh megkereste azt az embert, akinek a szülei annak idején lebuktatták Sipost. A televízióban dolgozó férfi arccal, névvel vállalta a szereplést, ezzel is megmutatva, hogy az igazság tényleg fontos, és nem neki van oka a szégyenkezésre, hanem valaki egészen másnak.

Találkozik is Sipossal, aki azonban a kamerás jelenlétet végül nem vállalta. A drámai végkifejlet, melyben Oláh elmondja szenvedélyes véleményét Sipos gyávaságáról, a film egyik gyenge pontja: én nem engedtem volna meg magamnak ilyen fokú szubjektivitást, akkor sem, ha anno benne voltam az eseményekben. Az is zavart, hogy a filmben egyetlen igazán pozitív véleménynyilvánítás sincs: világos, hogy az egész másról szól, de érdekelt volna egy hang azok közül is, akinek a tábor adott, nem pedig elvett. Talán inkább ők azok, akik most nem akartak megszólalni?

Mitől kell megmenteni a gyerekeket?

A film erős pillanataiból jóval több van. Az egyik az, amikor Oláh a szüleivel beszélget arról, mennyire rosszul érezte magát Szendrőn, és tudni szeretné, miért küldték el mégis újra és újra. Az apa reakcióját említettük már, de még tanulságosabb az édesanya, aki öntudatlanul is tűpontos modelljét nyújtja az áldozathibáztatásnak. Oláh arca pedig a gyerek szégyenét tükrözi, azt a szégyent, amiből az akár évtizedekig tartó hallgatások fakadhatnak.

A másik lúdbőröztető jelenetben egykori konyhás nénik emlékeznek meg Siposról. Nála jobb fejet, kedvesebb, rendesebb embert soha életükben nem láttak, s még akkor is tamáskodón tárják szét a kezüket, amikor megtudják, hogy a tanár soha nem tagadott. A karizma hatalma talán jobban feltárul ebben a rövidke jelenetben, mint amikor Oláh baljóslatú zenét keverve archív, lassított felvételeket játszik be a szuggesztív mozdulatokkal magyarázó Siposról – akiről persze ott is pontosan látszik, hogy mindenhatónak gondolja magát, hogy korlátlan ura és parancsolója a maga teremtette univerzumnak. A hasonló veszélyektől talán tényleg jobban kellene védenünk a gyerekeinket, mint mondjuk egy mesekönyv károsnak vélt hatásától.

A harmadik emlékezetes dramaturgiai megoldás a keret. A film elején Oláh azon töpreng, vajon elengedje-e a kislányát egy gyerektáborba, hisz semmi garancia nincsen rá, hogy szeretik majd és vigyáznak rá. Harminc éves traumája azonban mégiscsak oldódhatott a film elkészítése közben, hisz végül úgy dönt, hogy – talán – bízni fog a világban, az emberekben. A kislányában, és önmagában. Hogy olyan mintákat adott neki, amik arra tanítják a gyereket, hogy baj esetén őszintén, bátran forduljon őhozzá. Hogy – bocsánat a közhelyért - a valódi szeretet a válasz a külvilág sötétségére.