Változtasd meg élted! – a Shirley Valentine a Centrálban

Borítókép: Változtasd meg élted! – a Shirley Valentine a Centrálban Forrás: Horváth Judit
A családtól megfáradt, középkorú Shirley Valentine életproblémáira a görög szigetvilág lesz a megoldás, ami önállóságot, független létezést kínál távol a szülőföldtől, a megunt régi élettől, a háztartás-feleség-anya szentháromság jellemgyilkos monotóniájától. Ujj Mészáros Károly rendező és Balsai Móni a Centrálban megmutatja, mi is az a carpe diem.

Fiatal felnőttként láttam a filmet a csodás Pauline Collins-szal a főszerepben, és – hiába voltam huszonöttel fiatalabb a liverpooli háziasszonynál – mélyen beszippantott. Íme a bizonyíték, Shirley Valentine történetével minden korosztály tud azonosulni, pont olyan hatásos pirula kapunyitási pánikra, mint zárás előtti krízis ellen. A középpontban egy bő negyvenes, enyhén elhízott, az élet szürkeségébe beletörődött nő áll, akinek még egy kéthetes görögországi utazás is akkora kihívást jelent, mintha a Mount Everest csúcsára invitálnák. Shirley végül hosszas hezitálás, ide-oda forgás és belső vívódás után legyőzi félelmeit, és férjét-felnőtt gyerekeit hátrahagyva elszakad a nagyvárosi díszletektől: barátnőjével együtt Korfura repül, ahol megtalálja a lelki békét és azt a bizonyos belső egyensúlyt, amit sokan hasztalan kutatnak egy életen át.

A film – a médium természetéből következően – nem bízza egyetlen emberre a feladatot, megjeleníti a Shirley körül rajzó hús-vér mellékszereplőket a követelőző férjtől kezdve a hisztis lánygyermeken át a viharos váláson átvergődött barátnőig vagy a szexuális felszabadításban lelkesen közreműködő Kosztaszig. Az eredeti színdarab, Willy Russell műve azonban monokomédia: a „középkorú anya és feleség” elnevezésű univerzális konstrukció közel sem elégséges feltétel egy jó vígjátékhoz, ráadásul – egyedül egy színpadon - számos buktatót rejthet. Sok minden múlik tehát azon, hogy az adott színésznő mennyire tud ebbe a konstrukcióba életet lehelni, mennyi erővel és tehetséggel építi fel a lázadó tinédzserből elfásult, mégis karcos humorral és pszichológiai éleslátással rendelkező háziasszonnyá avanzsált hős alakját anélkül, hogy túl sztereotip vagy bántó lenne.

A történet már az első percektől megtelik melegséggel és eleven, szarkasztikus, helyenként szókimondó humorral, s ez elsősorban a vastag ceruzával megrajzolt hős monológjainak köszönhető. Balsai Móni csitris testalkatával és vékony arcával elsőre meglepő választásnak tűnik, de a kellemetlen érzések szerencsére az első tíz percben tovareppennek. Balsai ügyesen aknázza ki a bohózati lehetőségeket, de hiteles akkor is, amikor bánat ellen fogyasztott fehérbortól spiccesen engedi színpadra Shirley magányának és megrekedtségének hangjait. Elhisszük neki, hogy élete utolsó tíz-tizenöt éve azzal telt, hogy nulla-huszonnégyben kaját vásárolt, gyereket nevelt, vacsorát főzött, érzelmi-fizikai készenlétben állt, beszélgetőtárs híján pedig esténként a konyhafallal osztotta meg gondolatait. Elhisszük, hogy voltak álmai, vágyai, amiket nem mert vagy nem tudott megvalósítani, hogy valaha tudta, ki ő, a társadalom által rákényszerített szerepektől terhelve félúton mégis elvesztette azt. Derűje, öniróniája, bölcsessége, saját életének, döntéseinek, létállapotának szüntelen elemzése azonban megóvja attól, hogy valóban az az unalmas teremtés legyen, amilyennek a külvilág látni szeretné. És amikor összeszedi minden bátorságát, tapogatózva elindul, és lépésről lépésre rábukkan a régi Shirleyre, aki mégsem szívódott fel a semmiben, a térdcsapkodó nevetés mellett a legkérgesebb szívű kritikus szemébe is könnyek gyűlnek, mert zsigerileg átélhető a metamorfózis hitelessége, a felfedezés öröme, az újjászületés eksztázisa.

Balsai nemcsak Shirley szövegét mondja fel: a fentebb már említett mellékszereplők verbális-nonverbális megjelenítését is magára kell vállalnia, és a nem könnyű feladatnak maximálisan eleget tesz. Joe, a férj, Jane, az extrém válásától megzavarodott barátnő, Kosztasz, a görög szerető, a gyerekei, a szomszédok, a kamaszkori barátok, az utálatos igazgatónő - tipikusra rajzolt karakterek, mégis hitelesek, szerethetők vagy kedélyesen utálhatók, és helyenként felvállalnak enyhe társadalomkritikát is. Az előadás ironikus-szórakoztató dimenzióba helyezi őket, ugyanakkor megmutatja, hogyan építették fel Shirley körül a falat, amivel aztán kénytelen esténként beszélgetni, vagy – Kosztasz esetében – hogyan segítik lebontani azt, és megmutatni, mi van mögötte a nagyvilágban.

Persze az ember elgondolkodik, vajon tényleg az-e a megoldás az életválságra, ha az ember – már ha nem akkora mázlista, hogy oda született - zúgó tengerekig, habfehér sziklákig és görög halászokig rohan – tucatnyi film és színdarab koptatta el ezt a klisét, elég csak a Bazi nagy görög lagzira vagy a Mamma Miára gondolni. A Shirley Valentine az előbb felsoroltaknál ezt mégis jobban csinálja, a magasabb hitelességi fok miatt valamiért elhisszük az írónak és a színésznek, hogy a hős akkor is boldog lenne, ha kézzelfoghatóbb dologban találna rá élete értelmére. Az pedig, hogy az előadás igazi szövetséget, nyílt és cinkos összekacsintást tudott teremteni a női nézőkkel, még erősebben bizonyítja a látszólagos tündérmese összekapaszkodását a rögvalósággal. Egy példa. A gyerekek olyan kegyetlenek, jegyzi meg keserűen Shirley-Balsai, amikor arról mesél, milyen indulattal reagált huszonéves lánya arra az ötletre, hogy a barátnőjével kettesben utazik el nyaralni. A fél nézőtér egy emberként bólintott.

Íme tíz színész, aki átírta a szerepét!