Már megvásárolható a 2025-ös tavaszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor
fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Mae West vagy Barbara Stanwyck ugyan sosem volt meztelen a kamera előtt, a majdnemig gyakran eljutottak. Vagy Cecil B. DeMille – aki azóta is a filmes tankönyvekből kihagyhatatlan, korai mester – A kereszt jele című 1932-es filmjében azzal idézte meg az antik Rómát, hogy emlékeztetett rá: akkoriban a nők alig hordtak ruhát.

Aztán a 30-as évek elején egy szemérmes amerikai postamester, bizonyos Williams Hay magas állami tisztséget kapott, és szigorú szabályokat vezetett be: így született a világ legnagyobb filmgyártó nemzetének első filmcenzori irodája, és a hamarosan megalkotott 11 „ne” meg 15 „csak óvatosan” parancsa évtizedekre visszavetette a hollywoodi stúdiók botrányos hajlamait. A test dolgairól, keveredő rasszokról, a házasság szentségének megsértéséről vagy éppen homoszexualitásról szó sem eshetett: akkoriban még franciaágyat sem mutathattak a filmekben.

A prüdéria és az azóta is sokat emlegetett Hay-kódex kicsivel túlélte az alkoholtilalmat, de az európai filmművészetben közben végig szabadabb szelek fújtak, aztán jött Fellini meg a többi olasz és francia, és többé-kevésbé győzött a szabadság. Azóta is győz néha, és mindig többet akar: a filmesek apránként az összes határt áthágják, és ez néha jót tesz a filmnek, néha meg árt neki. Valószínűleg mindenki jobban jár, ha a mozi (és minden más műalkotás) a cenzorok ellenőrzése alól a mű saját igényeire figyelő jó ízlés ellenőrzése alá kerül, és az alkotók maguk döntik el, mit szabad nekik, vagy mit nem. Akinek pedig nem tetszik valami, az ne nézzen oda.

Következzék egy szubjektív toplista: a legnagyobb, legmerészebb, legötletesebb filmes tabudöntések csokra. Most nem beszélünk sok más lehetséges, politikai, vallási és kulturális szempontból felállított taburól, elsősorban a test körüli határokkal foglalkozunk. Biztos könnyű lenne ellenpéldákat is találni, de ezek a filmek azt bizonyítják, hogy nem szabad megijedni attól, ha valaki átlépi a korlátokat – a néző helyett is.

Luis Bunuel: Az öldöklő angyal (1962)

A nagy spanyol rendező a szürrealistákkal haverkodott, Dalí és Picasso voltak a közeli barátai, és egészen öregkoráig megőrizte nyughatatlan polgárpukkasztó lendületét. Mindig tele volt ötlettel, bosszantották a konvenciók, így aztán botrányok szegélyezték az életét. Biztos nagyon szórakoztató lenne egy jót beszélgetni vele – habár az sem kizárt, hogy kicsit veszélyes is. De míg manapság inkább az tűnik botrányosnak a mozikban, ahogy teljesülnek a vágyak, az 1962-ben Mexikóban forgatott Az öldöklő angyalban épp az tér el a szokásostól, hogy egy csapat jómódú barát, aki együtt vacsorázik, étkezés után pedig átsétál a szalonba, képtelen elérni, amire vágyik. Pedig egyszerű dologról van szó: ki akarnak menni a helyiségből, az ajtó tárva-nyitva, és látszólag semmi sem tartja vissza őket. Mégis úgy érzik, bennszorultak. Kivonul a rendőrség meg a tűzoltóság, a házat bámészkodók és újságírók veszik körül, de semmi sem segít.

Őrültség? Bizony az! Az egyszerű, furán fejre állított kiindulásból egyre különösebb helyzetek alakulnak ki: katasztrófafilmet nézünk, amiben nem történt látható baj – és a néző nem érti, hogy ő bolondult-e meg, vagy a rendező. Buñuel áthágta az első tabut, és bebizonyította, hogy a filmekben nem kell szigorú logikával megfelelni az életnek: létrejöhet egy úgynevezett belső logika, amire vagy ráhangolódik a néző, vagy méltatlankodva távozik a moziból.

John Waters: Rózsaszín flamingók (1972)

A spanyol mester kifinomult abszurdjához képest a Rózsaszín flamingók bakanccsal tapossa a közízlést: több mint ötven év telt el a bemutatója óta, és még most is képes arra a mutatványra, hogy a vetítés végére szinte kiürüljenek a mozitermek, és felháborodott nézők átkozzák a műsort. Viszont az a néhány ínyenc, aki végignézi, lelkesen ünnepli a film vagányságát, a mindenféle kultúrától megtartott egyforma távolságát és a kompromisszummentességét. Meg Divine-t, a film transzvesztita hősét, aki egyébként a popszakmában is szép sikereket ért el.

A történet szerint az FBI elől bujkál, egy lakókocsiban él az anyjával (akit egy járókába zárva tart) meg degenerált öccsével, és büszkén viseli a világ leggusztustalanabb embere címet, amit egy bűnözőpáros megpróbál elhódítani tőle.

Ettől kezdve az ellenfelek egyre ordenárébb dolgokkal szeretnék bizonyítani, hogy ők az undorítóbbak: először csak nyálfürdőben részesítik ellenfelük díványát, végül kutyaürüléket is esznek. Van, aki ebben humort, bukott civilizációnk görbe tükrét, kegyetlen iróniát lát, más pedig perverznek nevezi a rendezőt, aki még egynéhány hasonló filmmel örvendeztette meg rajongóit. Jó hír az undifilmes műfaj híveinek: Waters 20 év szünet után épp a visszatérésére készül.

Nagisha Oshima: Tabu (1999)

Oshima mester sem ment a szomszédba merészségért. 25 évvel e rendezése előtt Az érzékek birodalma című filmjében a néző szeme előtt szerelmeskedik egymást halálra a főszereplői, és a férfi falloszának levágása hozza a beteljesedést. Öregkori műremekében azonban nem áthágja a tabukat, hanem gondolkodik róluk: ebben a filmben is bőven akad olyasmi (szex is, vér is), ami miatt a cenzorok a szívükhöz kapnak, de a lényeg máshol rejtőzik.

Valamikor a 19. századi Japánban egy éteri szépségű fiatalember jelentkezik kiképzésre a szamurájok közé, és alaposan összezavarja a marcona férfiakat. Valamennyien beleszeretnek, van, aki nyílt csábításba kezd, van, aki maga sem érti, mi történik vele. A gyönyörű, szigorúan megkomponált képsorokon a katonai összecsapások szeretkezéshez hasonlítanak, a vér virágzó cseresznyefára emlékeztet, a vonzó és kegyetlen fiatal harcos pedig a halál angyalává válik – a szépség mulandó, sőt, igazából elérhetetlen, vélte a filmjét már kerekes székből, nagybetegen alkotó rendező, és nincs az a törvényszegés, ami közelebb juttatja hozzá az embert.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin tavaszi lapszámában olvasható! Már kapható!