„Ha az öröm felbukkan, mindig ugrálunk egy kicsit” – Szilágyi Zsófia filmrendező, akinek Egy nap című alkotása Cannes-ban versenyez 2018-ban
Mesélnél a szakmai hátteredről? Hol tanultál, és milyen munkáid vannak már?
A Pécsi Tudományegyetemen végeztem magyar szakon 2002-ben. 2003 és 2007 között jártam a Színház- és Filmművészeti Egyetemre Gothár Péter és Enyedi Ildikó osztályába. Rövidfilmeket és dokumentumfilmet csináltam eddig, és mások filmjeiben dolgoztam asszisztensként, vettem részt castingokban.
Milyen nőként ma rendezőnek tanulni, kamera mögött állni?
Rendezőnek tanulni nőként nagyjából olyan nehéz lehet, mint férfiként: itt már nem olyan markánsak a nemi határok. Az SZFE-re elég nagy arányban vesznek fel nőket, de megközelítőleg nincs annyi nő vezető pozícióban vagy egyáltalán a pályán, mint amilyen arányban bejutnak az egyetemre. De az arányok javulnak, ha nem is gyorsan.
Nagy a pezsgés most körülötted? Mi történik a díjátadóig?
Sokféle anyagot kell leadnunk, elkészítenünk, átgondolnunk. Nagyon intenzív munka folyik, ki se látunk belőle.
Milyen körülmények között tudtad meg, hogy jelöltek? Mi jutott először az eszedbe?
Influenzás voltam, az ágyban feküdtem. Kenesei Edina, a film producere, és Kovács Gábor, a film koproducere hívtak fel. Nagyon örültek valaminek, annyira, hogy hosszú pillanatokig nem is értettem, miről beszélnek. Az öröm nagy volt, és körülbelül 10 percig tartott, aztán elolvastuk a listát, hogy mi mindent kell leadni… De az öröm újra és újra felbukkan, és olyankor ugrálunk kicsit.
Néhány magyar jelölt és díjazott neve Cannes-ból: Makk, Fábri, Jancsó, Mészáros, Tarr, Mundruczó. Milyen érzés ilyen illusztris csapat tagja lenni?
A felsorolás nem teljes, a női nevek teljes egészében kimaradtak belőle. Nincs itt Enyedi Ildikó, Mészáros Márta, Kocsis Ági. Vajon ők is a csapat tagjai?
Az Egy nap egy háromgyerekes anya szigorúan beosztott idejéről szól. Valahol azt mondtad, érdekel a hétköznapiság, azok a pillanatok, amiket filmen nem szokás mutogatni, mert sokak szerint nem elég izgalmasak. Miért érdekes ez számodra? Miért fog másokat is érdekelni?
Engem foglalkoztatnak a határok, az, hogy meddig lehet elmenni. Érdekel a minimalizmus, ami ugyanennek a határkeresésnek egy fajtája: mi a legkevesebb, ami még nem egyenlő a semmivel. Hogyan lehet egy filmet minimális eszközökkel, történettel, eseménnyel érdekessé tenni, például mitől lehet megbűvölve nézni azt, ahogy a Dillinger halott című filmben Michel Piccoli felvágja a hagymát. Érdekelnek azok a helyzetek, jelenetek, amelyek tipikusan ki szoktak maradni: az ismétlődő, a rutinszerű dolgok, például mindaz, amivel kisgyerekes anyák a mindennapjaikat töltik. Azon töprengtem, hogyan lehet ezt valamiképp beszuszakolni egy filmbe úgy, hogy persze a nézőre azért nem erőltetek rá semmit.
Ez az átlagos nő az átlagos napjával hasonlít hozzád? Kikből/mikből építetted fel a figurát?
Csak annyiban hasonlít hozzám, hogy sokszor én sem férek hozzá ahhoz, amihez szeretnék, vagy ami égetően fontos lenne. Megvan az a nyomasztó érzés, hogy amíg a kötelességszerűvel, a megszokottal vagy az illendővel vagyok elfoglalva, elmegy mellettem az életem. Kitüntetett pillanatokat áldozunk fel a jól neveltség oltárán, vagy mert nem szánunk rájuk elég időt. És nem hiszem, hogy ez csak az én tapasztalatom lenne.
Mit gondolsz a jelen magyar filmgyártásáról? Eléggé megoszlanak a vélemények…
A Filmalap Inkubátor Programja hatalmas segítség az elsőfilmeseknek az induláshoz. A támogatások mértéke általában elég jó, valóban el lehet belőle készíteni egy filmet, nem a fele vagy harmada egy reális költségvetésnek. Strukturális problémák azonban, úgy hiszem, vannak, és nem is kicsik. Az, hogy ez nem látszik jobban, kizárólag azon múlik, hogy éppen olyan emberek ülnek döntéshozói pozíciókban, akik nyitott vagy „megengedő” szemléletet képviselnek, és arra is hajlandóak pénzt adni, ami nem az ő ízlésüket tükrözi, de valamiért értékesnek gondolják. Ha ezek a személyek másmilyenek lennének, akkor nem lenne olyan rendszeren belüli szakmai gát vagy fék, ami megakadályozná, hogy csak olyasmi szülessen, amely ennek a döntéshozói csoportnak a személyes ízlését vagy érdekét képviseli.
Kétségtelen, hogy közönség- és díjszempontból is nagyon beindult a magyar film. Mire számítasz? Esélylatolgató vagy, vagy inkább minél kevesebbet gondolsz rá, és lesz, ahogy lesz?
A legjobb dolog, ami történhetett, hogy a film bekerült a Kritikusok Hete programba. Én próbálok majd a nézők reakcióiból olvasni, erre készülök. Persze félek is tőle, de azt hiszem, nagyon tanulságos lesz.
Mit gondolsz, egy esetleges díj, vagy akár csak egy jelölés megváltoztatja egy filmkészítő pályáját, és hatással van a filmes gondolkodására?
Ha szeretne, akkor feltehetően könnyebben csinálhat új filmet az a rendező, aki valamilyen díjat kap. Ugyanakkor lehetnek ennek veszélyei is, például ha valaki elhiszi magáról, hogy ő most már tényleg mindent tud, és nincs tisztában azzal, hogy legközelebb mindent elölről kell kezdenie.
Vonzanak a cannes-i találkozások (sztárok, kapcsolatok, csillogás-villogás), vagy inkább kötelező körnek tekinted?
Nem vonz, és nem is hiszem, hogy nagy sztárokkal lenne módunk találkozni, hisz ez nem a vörös szőnyeges szekció. De érdekes találkozások, beszélgetések, filmek biztosan lesznek. És főleg az érdekel.
Vannak filmes példaképeid? Illeszkedik a filmkészítési stílusod/elképzelésed valamilyen hagyományba, vagy törekszel önálló hangot kialakítani?
Nincs hagyomány nélküli hang, de az önállótlant meg nem lehet meghallani. Vannak nagyon különböző kedvenc rendezőim, ilyen Fassbinder vagy Éric Rohmer, és van egy mesterem: Enyedi Ildikó.
Szamosi Zsófi egyszer már szerencsét hozott egy filmrendezőnek…
Hogy ki kinek hoz szerencsét, fogalmam sincs. Zsófit egyébként még az előtt kértem fel, hogy a Mindenkit Oscarra jelölték volna, tehát ez a döntésemben semmilyen szerepet nem játszott. Noha szívből és nagyon drukkoltam a Mindenkinek. Zsófi nálam is nagyon fegyelmezetten, hatalmas teherbírással dolgozott. Mindig számíthattam rá.
Mikor és hol láthatja az Egy napot a szélesebb közönség?
Ősztől kezdik el játszani a hazai mozik.