Pedig tényleg gondoltunk sok mindenre. Kitöltöttük a kötelező regisztrációs lapot, amit sehol nem szoktak kérni, az uniós papíron kívül is vittünk magunkkal minden dokumentumot, ami igazolja a belénk vert vakcinák valóságát, és többször ellenőriztük, hogy Svájcban nincs oltáskorlátozás. Dupla Pfizert fecskendeztek belénk ráadásul, tehát nyugati szemmel is turistaképes állapotban vagyunk. P. fiának, B.-nek a barátnője, Z. üdítő kivétel: ő Sinopharmot kapott, de – ahogy P. emlékezett – az én édesanyám is kínaival van beoltva, és egy héttel korábban gond nélkül beengedték. Így hát megnyugtatta a fiatalokat, csak azt felejtette el, hogy édesanyám azóta gazdagabb lett egy Janssennel.

Történt tehát, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal leereszkedtünk a bázeli reptéren, és belesodródtunk a tömegbe, amilyet a járvány előtt európai reptereken évtizedek óta elképzelni sem lehetett. Az emberek lökdösődtek, káromkodtak, fel-le húzkodták a maszkot: igyekeztük minél kisebbre törpíteni magunkat, hiába, zavarba ejtő, szinte háborús helyzet volt. A százkarú szörny mind a száz karjával uniós oltásigazolványokat nyomott egy kissé feszült határőr kezébe, aki sorban lecsippantotta őket, és csak ekkor nyílt meg a szabadság útja a schengeni határokhoz szokott, türelmetlen tömeg előtt.

Z. azonban fennakadt a rostán.

Ahogy utólag elmesélte, a határőr – akiről kiderült, hogy csak egy mezei security-s – a sikertelen csippantás után egyre csak azt ismételgette neki, ez nem jó, ez nem jó. Vérfagyasztó húsz másodpercbe telt, mire odaérkezett egy hozzáértő alkalmazott, és elmagyarázta, hogy hiába akarunk mi Svájcba menni, ez itt 25 méteren keresztül francia terület, márpedig negatív teszt híján, Sinopharmmal a testünkben Franciaországba belépni szigorúan tilos. Z. pária tehát, persona non grata, aki elmulasztotta bizonyítani az alkalmasságát.

Senkinek nem kívánom a következő másodperceket, a bergsoni, azaz a szubjektív idő egyik leghosszabbikát, amit valaha átéltem. Az ember fejében ilyenkor egymást követik az észszerű és az irracionális kérdések. Íme a hübrisz méltó büntetése: én vagyok a rutinos utazó, miért nem néztem utána pontosabban a szabályoknak? Hogy becsülhettem le így ezt a francos járványbürokráciát? Mea culpa. És most mi lesz? Visszafordítják Z.-t az első géppel? Karanténba helyezik? Elviszik egy távoli szobába, és hangtompítós pisztollyal elintézik, mint kínai ügynököt? Nem, egyik sem, válaszolt a nő kusza gondolataimra, most csinálnak egy gyorstesztet, ha pedig negatív, Z. átvonulhat a 25 méteres Sinomentes sávon, és beléphet a kínaiakat is keblére ölelő svájci Kánaánba. Ellenkező esetben… ezt nem mondta el. Már bánom, hogy nem kérdeztünk rá, de abban a pillanatban csak elöntött a primér megkönnyebbülés. Ítélet felfüggesztve. Ha Z. pozitív, az már tényleg metaforikus szinten értelmeződik, akkor a fátum, a bűnösök (értsd: hanyag tájékozatlanok) végzete megérdemelten teljesedik be.

Kalandjaink folytatódtak. Rossz helyen várakoztunk a tesztelni küldött Z.-re (a háborús retorika nem engedett, nem akartuk őt szem elől téveszteni, elvégre idegen, ellenséges területre került), a kedves biztonsági őr megmutatta, hova menjünk inkább, ahol nem vagyunk útban. B. sétált elől, és nem vette észre, hogy a kijelölt ajtó előtt áll az útlevél-ellenőrzők kuckója. A benne ülő hótideges nő kétszer ráüvöltött, és amikor B. nem kapcsolt, akkorát vágott a bódé falára, hogy az egész reptér összerázkódott ijedtében. Az iratainkat ezután remegő indulattal ellenőrizték, szerintem ha rajtuk múlt volna, nem is engednek minket tovább. Öt évvel ezelőtt a bostoni reptéren bántak úgy velem, mint egy darab szarral, aki el akarja foglalni a helyet a tisztességes amerikai állampolgárok elől: most az eddig megtévesztően nyugodt és barátságos Európában kellett hasonlót átélnem.

Ahogy átértünk az ajtón, két fegyveresbe botlottunk, akik egy csoport hullafáradt arcú embert őriztek. Néhány perc múlva valahonnan valamiféle jelzést kaphattak, mert félreálltak, a tömeg pedig felsóhajtott, és százfejű Ladónként hömpölyögni kezdett a francia kijárat irányába. A jelenetet nem lehetett értelmezni, rég feladtuk, hogy logikát vagy többletjelentést hámozzunk ki a történtekből, ösztönös menekülési vággyal bámultunk az ellenkező oldalra, Kánaán-Svájc irányába.

Z. pedig nem jött. A biztonsági őr öt percenként feltűnt az ajtóban, és előzékenyen intett a szerencsés delikvensnek, aki átesett a gyorsteszt borzalmain. Idős néni. Egy dühös férfi, aki azt ismételgette, minek kellett ezt nyomorult 25 méter miatt. Idős néni. Idős néni, aki már Z. után ment be. Még egy idős néni. Bennünk egyre nőtt a nyugtalanság. Aztán egyszer csak újra megjelent a security-s, és mint élő bizonyítéka annak, hogy ilyen körülmények között sem darál le mindenkit a dehumanizáció, ránk nevetett, és mindkét hüvelykujját felénk mutatta.

Z.-t szabadon engedték.

Órák múlva találkoztunk A.-val, aki kijött értünk Bázelbe, hogy bekocsiztasson a húgomékhoz Zürichbe. Még mindig felindultan meséltük el neki, mi történt. Megcsóválta a fejét, és annyit mondott: franciák… Távol álljon tőlem, hogy megbélyegezzek egy népet, eszeveszetten rajongok Párizsért, és azt gondolom, minden ország olyan szabályt hoz, amit elég biztonságosnak ítél. Csak jó tanácsként mondom minden utazónak: ha korona idején repülőre ül, akkor is, ha csak egy talpalatnyi földet érint a lába, legyen résen. Vagy még inkább tájékozódjon alaposan és jó előre, különben kellemetlen meglepetések érhetik.

És a repülőn mikor kell tényleg aggódni? Pilóták mesélik el a galériában!