Örömmel jelentjük, hogy új tagot köszönthetünk az evamagazin.hu szerzői csapatában! Oroszlán Szonja mostantól rendszeresen jelentkezik úti beszámolóival, amelyeket rengeteg látványos, saját maga készítette fotókkal is illusztrál. Most Los Angelesből köszönt bennünket.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy irdatlan sok pénzem van és időmilliomos vagyok, el kell mondanom, hogy én a pénzem egy részét mindig utazásokra teszem félre. Imádok utazni, megismerni különböző kultúrákat, országokat, tájakat, embereket, szokásaikat, életformáikat. Ettől érzem azt, hogy lelkileg, szellemileg is fejlődöm és így tudom magam megfelelően elhelyezni a világban.
A mostani, tengerentúli utazásom oka, hogy három unokatestvéremből kettő Amerikában él, gyerekeikkel, úgyhogy az egyetlen módja, hogy találkozhassam velük és értékes időt töltsünk el együtt az, ha néha-néha kiutazom hozzájuk. Két-három évente megveszem a repülőjegyet és ráveszem magam a tizenöt órás repülőútra az USA nyugati partjára. Az egyik család – három kisfiúval – Los Angelesben él, a másik – egy fiúval és egy kislánnyal – San Franciscóban. Ilyenkor természetesen náluk szállok meg és a városnézésen kívül az időmet igyekszem unokaöcséim és unokahúgom társaságában tölteni.

A fiúkkal az állatkertben

Nem mindig volt így...
Persze a munkámnak köszönhetően – ma már – van szerencsém akár két-három hétre is elutazni, ha jó előre megszervezem. Azért mondom, hogy ma már, mert a Színművészeti Főiskola elvégzése után gyakorlatilag tíz évig dolgoztam megállás nélkül. Frissen végzett színészként az első évem olykor napi tizenhat órás „műszakokból” állt. A Vígszínházba kerültem gyakorlatra harmadévben és ott maradtam négy éven keresztül. Hat előadásban játszottam, ami havi 20-25 előadást jelentett. Volt, hogy három bemutatóm volt egy évben, majdnem egész évadban próbáltam, ráadásul abban az évben forgattuk Szabó Győző kollégámmal a „Szeret, nem szeret” c. sorozatot, amin napi tizenkét órát dolgoztunk. Tehát vagy reggel hattól forgattam este hatig, majd rohantam előadásra, vagy a délelőtti próba után kezdtem forgatni délután háromtól hajnali háromig. Emlékszem, egy egész ruhaszámot híztunk Győzővel egy évad alatt, mivel energiát a tizenhat órás munkanapokhoz csakis kizárólag a zabálásból nyertünk. Gyakorlatilag nem volt más az életemben, mint a játék és bár néha sírtam a fáradtságtól, nagyon szívesen gondolok vissza arra az időszakra.
Sokszor megkaptam már az életben, hogy nekem milyen könnyű, biztos ide-oda „benyomott” valaki, azért kaptam meg bizonyos szerepeket. De az igazság az, hogy mindig is nagyon keményen dolgoztam, mert szorgalmas színész vagyok, imádom a munkámat és rendkívül szigorú vagyok magammal. Nyilván ott a szerencse faktora is – amiből nekem jutott ki bőven – de arra mindig készen is kell állni! No, most nem is ez a lényeg.

--pagebreak--

A plasztik város szépségei
Los Angeles nekem nagyon más világ. Én csak plasztik-városnak hívom, de tény, hogy minden a helyén van és rendezett. Sosem vágytam nemzetközi hírnévre, sosem szerettem volna világsztár lenni, pedig – édesanyámnak köszönhetően, aki születésemtől fogva angolul beszélt hozzám – anyanyelvi szinten beszélek angolul. Végeztem intenzív zenei kurzust Bostonban, a Berklee Zeneakadémián, és egy hat hetes színészképzést New Yorkban, az AADA iskolában, mégsem maradtam kint szerencsét próbálni soha. Engem nem vonz az a fajta verseny, nem vonz a csillogás, ráadásul minden második fiatal lány színésznő szeretne lenni, nyilván nem pont egy magyar kislányra van szükségük. Én boldog vagyok a szakmámban, gyakorolni szeretem, itthon pedig volt és van olyan szerencsém, hogy jobbnál jobb emberekkel dolgozhatok, és olyan feladataim vannak, amikben megtalálom az örömömet.
De megint elkalandoztam... Los Angelesben először a szüleimmel voltam tizenhat évesen, azóta pedig többször jártam már itt családlátogatás ürügyén. Gábor, a nálam öt évvel idősebb unokatestvérem egy orvosi műszereket gyártó cégnél igazgató, és mint minden amerikai, teljes napokat dolgozik. A felesége magyar, a fiúk pedig már amerikai állampolgárok. Három, öt és hét évesek. Most is azért jöttem ki, hogy velük lehessek, kicsit összeszokjunk, hogy a következő két évben, amíg nem jövök, legyenek közös élményeink, amikre nap mint nap tudunk addig is emlékezni.
Ilyenkor autót bérlek, hogy független legyek és tudjak alkalmazkodni a gyerekek időbeosztásához. Amikor iskolában vannak, én útnak indulok és felfedezem a környéket. Hatalmas ez a város. Gyalog sehova sem lehet eljutni, mindenki kocsival jár a hatsávos autópályákon, szinte folyamatos dugókban. De jó zene mellett még az sem zavar, mert tudom, hogy az úti céljaim megérik a várakozást. Szeretek Malibuban a tengerparton sétálni és az óceánra néző házakat nézegetni, Beverly Hillsben autókázni a hatalmas villák között és a Hollywood Boulevardon a járdába illesztett csillagok sokasága közt megkeresni Charlie Chaplint és társait.

Ilyenkor elképzelem, hogy milyen lehetett Hollywood az ötvenes években, amikor kedvenc filmcsillagaim éltek és bulizgattak egymás birtokain. Akkor lehet, hogy lettem volna itt színész...
A nagynéni szerep persze teljesen más. Rendkívül hálás dolog, örömteli és még hiányzom is, amikor elmegyek. Természetesen a bőröndöm fele játékokkal volt tele, amikből igyekeztem olyanokat választani, amit Amerikában nem kaphatnak meg a gyerekek. Valljuk be őszintén ez nagyon nehéz feladat, de úgy gondolom sikerült megoldanom. Vittem Rubik-piramist, ablakon mászó pókot, Bógyó és Babócás „Ki nevet a végén”-t és memóriajátékot, Fekete Péter-kártyát és magyar nyelvű mesekönyveket. Nekem kötelező magyarul beszélnem a gyerekekkel, akik őszinte meglepődésemre igen jól megtanultak szüleiktől a magyarul, pedig egymás közt is angolul beszélnek.
De, ha jön Szonja néni, jönnek a közös programok, két hét alatt pedig hatalmasat nő a magyar tudás és vele együtt a vicces szókincs!

Nézegessétek Szonja képeit a galériánkban!