Örömmel jelentjük, hogy új tagot köszönthetünk az evamagazin.hu szerzői csapatában! Oroszlán Szonja mostantól rendszeresen jelentkezik úti beszámolóival, amelyeket rengeteg látványos, saját maga készítette fotókkal is illusztrál. Most Los Angelesből köszönt bennünket.

Los Angelesi látogatásom egyik fontos eseménye a hét éves Dani és az öt éves Beni közösen megrendezett születésnapi zsúrja volt. Mivel az egyik áprilisban, a másik júniusban született, ezért a szülők - a júniusi iskolaszünetre való tekintettel - úgy döntöttek, hogy a kisebb gyerek ünneplését előre hozzák, míg a nagyobbét eltolják májusra. Így lett a Dani-Beni szülinapi buli meghirdetett időpontja május első szombatja.
Én a saját gyerekkori zsúrjaim óta nem jártam kisgyerek születésnapján. Nekem gyerekem nincsen, a barátnőim pedig még nem tartanak szülinapi ünnepséget, mert nincs akkora gyerekük. Így viszont nagyon kíváncsian vártam magát a partit, nem beszélve a rám háruló feladatokról! A bulit a lakópark játszóterére hirdették meg, szombat délelőtt tíztől délig, ahova nekünk kellett kivinni minden olyan kelléket, ami a gyerekek és persze szüleik szórakoztatását szolgálja.

Bevásárló lista
Első körben a bevásárlás volt a feladat, ami Amerikában tátott szájas élmény számomra – és nem feltétlenül a szó jó értelmében. A halmozás és túltermelés országáról beszélek, ahol nincs olyan, hogy valamiből túl sok legyen. Harminc-negyven gyereket hívtak meg a szombati partria, úgyhogy volt mit megálmodni és összevásárolni. Egy hipermarket-szerű áruházba mentünk, ahol minden „családi” csomagolásban vásárolható meg. Akkora csipszeszacskókat láttam, mint még soha; a vizek és üditők kiszerelése harmincasával történik, nem vihetsz kevesebbet, punktum; a pereces bödön pedig akkora, mint egy hároméves gyerek a karomban ülve...

Végeláthatatlan hosszúságú és magasságú pultokon megszámlálhatatlan mennyiségű élelmiszer fekszik. Azon gondolkodtam, hogy vajon a felső polcokon már csak dísznek tartják a tortillas zsákokat vagy valaki tényleg megveszi őket, mielőtt lejárnának. Lehetetlen, hogy ennyi kaja elfogyjon és valaki ezeket hazavigye és megegye. Lehetetlen. A kinti éttermekkel is mindig az a bajom, hogy akkora adagot hoznak ki elém, amit nem vagyok képes megenni. Ők bebizonyítják, hogy mennyire nagylelkűek és bőkezűek, csak az nem érdekli őket, hogy kárba vész a fele és megy a szemétbe, miközben máshol éhen halnak gyerekek a Földön. Sajnálom, én ettől nem soha tudok elvonatkoztatni, pedig nem is ezzel kellett volna foglalkoznom, hanem a szülinapi sütemény beszerzésével.

--pagebreak--

Cukorral vagy anélkül?
Szóval, kellett torta vagy valami hasonló szétosztogatható ünnepi édesség, ami mellé elénekelheti mindenki a Happy Birthday-t. Mi – kényelmi szempontokból – az ún. cupcake-ek mellett döntöttünk. Ezek azok a muffinok, amiknek a tetejét színes hab borítja, többnyire valami szórható, szív vagy csillag alakú cukorkával díszítve. Egy dobozban hat darab, akkorák, mint a fejem. Persze, hogy kidobtuk a felét a kukába...

Najó, szülinap van, nem szomorkodom a kárba veszendő dolgokon, hanem mindent megteszek annak érdekében, hogy az unokaöcséim és barátaik jól érezzék magukat a bulijukon! A felnőtteknek vettünk sok croissont, a túróstáska mandulával és porcukorral megszórt, amerikai változatát, valami csigaformájú kekszet és kávét, 2,5-ös, 1,5-ös, zsírmentes és "tejmentes" tejjel. Hoztunk barnacukrot és sima cukrot is, mégis akadt olyan anyuka, aki elővette a táskájából a saját, különbejárató cukorpótlóját, nehogy baj legyen. Volt mentes víz, bubis víz és temérdek százszázalákos gyümölcslé az egészségesen táplált amerikai gyerekek számára. (Vagy inkább bio-szüleik aggodalmai csillapítására) Tény, hogy én sem hiszem, hogy szívesen adnék cukros dolgokat a gyerekemnek. Sőt, tovább megyek. Anyukám soha nem engedte kiskoromban, hogy édességet egyek. Ha valami különleges alkalom folytán mégis megtörtént, mennem kellett három percig fogat mosni a fürdőszobába. Egy lukas fogam sincsen, az is biztos.

Indulhat a parti!
A partyn volt zsákban futás, szappanbuborék fújás és ugra-bugra a javából. Az unokatesómék ugrálóvárakat rendeltek, három különböző méretben. Az én feladatom lett volna felügyelni azokat, hogy a kicsik még véletlenül se menjenek be a nagyokhoz, nehogy valami bajuk essen.

Ezt a feladatot – megnyugvásomra – lenyúlta tőlem a bejárónő, aki úgyis magával hozta öt éves kislányát. A három várból csak kettőt sikerült az idióta mexikói „várépítő” embernek felfújnia, mert elszámolta az energiaforrását. A hangsúly az idiótán van, nem a mexikóin, ugyanis a pali, miután hatodszorra végre felfújta a várakat, fogta magát és elhagyta a terepet. Szerencsére a vendégek már csak akkor érkeztek, amikor mindkét vár állt. Szerencsétlenségünkre a buli utolsó félórájára teljesen leeresztett mind a kettő. Szegény gyerekek csak ültek a kipukkadt matracokon, miközben mégszegényebb unokatestvérem, pár apuka segítségével próbálta egyik kezével újra indítani a karburátort, másik kezével pedig hívogatni az idiótát, aki természetesen nem vette fel a telefont...
Elterelő hadműveletként a buli utolsó felvonása következett, a süteményevés. Ebben a feladatban nagyon rendesen segédkeztem, nyakik habosan. Mindenkinek jutott sütemény és természetesen maradt is egy dobozzal, amit – kárba ne vesszen – be tudtak vinni a gyerekek hétfőn az iskolába. Itt Amerikában nem csak az ünnepelt kap ajándékot, hanem a vendégnek is kapnia kell az ünnepelttől valami kis apróságot, amit magával vihet emlékbe. Minden gyerek, miután megette a süteményét – vagy annak is inkább a felét – egy frizbi és egy óriás szappanbuborékfújó társaságában távozhatott.
A gyerekek össze-vissza rohangáltak, ugráltak, amíg csak lehetett, hintáztak, libikókáztak, a nagyobb fiúk bandáztak, a kisebbek hullahopp karikával játszottak. A szülők pedig beszélgettek, kávézgattak, fényképezték és csodálták gyerekeiket, egyszóval kikapcsolódtak. Mindenki jól érezte magát. Csak mosolygós és megelégedett fejeket láttam úgyhogy én – a tapasztalatlan gyerekzsúrlátogató – a legőszintébb és legcsillagosabb ötösre értékelem az ünnepséget.
Még az sem zavart senkit, hogy a két felfújható, ámde összedőlt ugrálóvár másnap délutánig ott feküdt a lakópark játszóterének közepén. Csak remélni tudom, hogy az unokatestvéremék nem kaptak ki és azóta sem érkezett büntetés a parkőrségtől...

Kattintsatok a fotóra a galériáért!