Oroszlán Szonja a világ végéről – 3. rész

Borítókép: Oroszlán Szonja a világ végéről – 3. rész
Oroszlán Szonja meghódítja a gleccsert!

Örömmel jelentjük, hogy új tagot köszönthetünk az evamagazin.hu szerzői csapatában! Oroszlán Szonja mostantól rendszeresen jelentkezik úti beszámolóival, amelyeket rengeteg látványos, saját maga készítette fotókkal is illusztrál. Új-zélandi beszámolójának harmadik részéhez még videót is küldött!


Új-Zélandra az 500-as évektől az 1300-as évekig vándoroltak be a polinéziaiak, akik létrehozták a maori kultúrát
. Ezt nagy becsben tartják a mai napig és külön turista utakat szerveznek a maori falvakba. Az őslakosok leszármazottai megismertetnek életmódjukkal, játékokat játsszatnak velünk, show-műsort csinálnak és végül megkínálnak autentikus főztjükkel. A buszon odafelé nációnként dalokat kellett énekelni, így nem úsztam meg, hogy eldaloljak egy régi magyar népdalt. Sokkal jobban ment, mint a maori, labdás performansz...


Egy asszony könnyei
Meglepően jól éreztem magam a maorik társaságában, az étel is nagyon finom volt, de elég volt egy este. Másnap reggel indulni kellett tovább, a következő stáció irányába, ami nem más, mint a Franz Joseph Gleccser. Sokan azt gondolják, hogy azért hívják Ferenc Józsefnek, mert a császár valaha ott járt és megmászta. De nem ez a történet. 1865-ben Julius von Haast, német felfedező állhatott a hegy tetején, leróva tiszteletét császára előtt. A hegy maori neve Ka Roimata o Hinehukatere („Hinehukatere könnyei') és egy ősi legenda helyszíne. Hinehukatere, nő létére szenvedélyes hegymászó volt és sikerült meggyőznie szerelmét, Wawet, hogy másszon vele. Wawe tapasztalatlan hegymászóként, végül minden bátorságát összeszedve kísérte fel asszonyát a hegyre, mígnem a hirtelen rájuk omló lavina halálba nem sodorta Wawet. Hinehukatere szíve összetört és töménytelen könnyei hosszú áradata fagyott gleccserré a hegy aljában. Ezt a történetet sokkal jobban szeretem. Szerintem csak azért keresztelték át a gleccsert a Franz Joseph névre, mert könnyebb kimondanunk, mint azt, hogy Hinehukatere.

Hullafáradtan...
De a gleccser még odébb volt és át kellett hajózni a déli szigetre. Én, a tengeribeteg – Hurrá! Meglátjuk, hogy sikerül és veszünk egy nagy levegőt. A komp Wellingtonból indul, ami gyakorlatilag az új-zélandi San Francisco. Még fogaskerekű is van, ami felvisz a hegyre, ahonnan elképesztő a kilátás az öbölre, valamit van egy napóra, ahol árnyékunkkal a pontos idő mi lehetünk, ha beállunk a középébe.
A komppal hatalmas szerencsém volt. Szélcsend és szikrázó napsütés. Csak egy iciri-picirit volt kényelmetlen érzésem a minimális himbi-limbi miatt. A déli szigetre sikeresen átérve Nelson a következő megálló, ahol meg kell hogy mondjam, nagyon elfáradtam. Nyolc órás autózás és egy három órás kompút után szükségem volt egy nap pihenőre. Így hát kihagytam a másnapi gyalogtúrát és kajakozást a Nelson-Abel Tasman Nemzeti Parkban. Volt lelkiismeret-furdalásom, igen, de muszáj voltam egyhelyben maradni egy kicsit. Másrészről pedig nem vagyok egy víz szerető ember. Itt kérek elnézést mindazoktól, és minden tiszteletem azoké, akik életüket hajókon, óceánok mélyén és különböző vízideszkákon töltik. Majd én nézem szájtátva a partról!

--pagebreak--

A közeli Nelson Lake Park olyan, mintha valahol az osztrák Alpokban lennénk, egy hegyi tónál, egy az egyben. Egy pici különbséggel. Mindenhol ki volt téve, hogy Kiwi-zóna. Így én az erdei utak mentén egyfolytában kiwimadarat kerestem, de nem találkoztam eggyel sem, csupán bátor és igen barátkozó kacsacsaládokkal és sirályokkal sikerült kommunikálnom.


Oroszlán Szonja Punakaiki szikláinál


Punakaiki a következő megálló, ahol a réteges, lemezszerű sziklafalakat csodálhatjuk. Még a régészeknek sem sikerült egy elfogadható és reális választ adniuk arra, hogy hogyan alakultak ki ezek a falak és még meddig állnak a lábukon, a viharos vizek állandó nyeséseitől. Köd volt, eső, de érdemes volt megnézni, mert sehol máshol nincs ilyen. Alakjuk néhol olyan, mint egy Dalí festmény árnyéka.

A gleccser bűvöletében


Nem vagyok egy hisztis ember. Legalábbis gondolom én magamról. Persze a barátaim biztos másképp vélekednének... Egy porcikám sem kívánta a gleccsermászást, de hamar rájöttem, hogy ez pontosan olyan helyzet, amikor az ember nem szeretne elmenni valahová, nagy nehezen ráveszi magát, majd végül élete egyik legjobb napja lesz. Velem pontosan ez történt a hegymászással. Féltem tőle, lusta voltam, hideg volt. Nem, a hideget nem bánom, sőt, kifejezetten szeretem a telet és a havat. Nem is értem, miért ódzkodtam annyira ettől a programtól. Tíz, tizenöt fős csoportokban viszik fel az embereket helikopterekkel a gleccser aljára, ahonnan szegecses talpakkal mászunk jéghegyet, három órán keresztül. Fantasztikus élmény volt! Najó, a helikoptert kihagynám, de ott fent, az a kékség! Türkiz vagy nem is tudom milyen. Gleccser-kék. Sportos, fiatalokból álló csapat szervezi a túrát. Elmagyaráznak mindent a bázison, megtanítják felvenni a vasakat és elmondják a szabályokat. Nem sokkal utána bedobnak egy helikopterbe. Nem mondom, hogy nem féltem, de teljességgel érthető, hisz ez egy újabb, általam nem kívánt himbi-limbi! Öt perc volt felérni és túléltem. „Nem is néz ki olyan rosszul innen fentről...“
Töretlenül meneteltem előre, egyre magasabb és szűkösebb jégfalak között. Imádtam. Átázott a kesztyűm, de még maradtam volna. A levegő kristály tiszta volt, a víz áttetsző, a jégfalak pedig elképzelhetetlenül kékek. Hideg volt, de a felszerelés, amit adtak, kifogástalan. Csak azt nem értettem, hogy a vezetőnk hogyan bírta végigcsinálni rövidnadrágban?!


Szonja megküzd a gleccserrel! A képekért kattints!