Nagy Gábor utazása

A Garda tó
Körbeautóztuk Olaszország legnagyobb tavát a Gardesana panorámaúton. A keleti parton vezető szakasz (a Gardesana Orientale) csak úgy egyszerűen szép, az északnyugati rész, a híres-nevezetes Gardesana Occidentale azonban egyenesen hátborzongató: terméskő fal és tátogó szakadék közt, hegynek fel, völgynek le, alagutakból ki, hidakra rá, összevissza kanyarog. Innen zuhant a vízbe a legutóbbi James Bond-film (Quantum of Solace) forgatásán egy 510 lóerős Aston Martin a cég mérnökével. Noha ezen az útszakaszon mi is 007-es ügynöknek érezhettük volna magunkat, azért nem mentünk fejjel a falnak, inkább megálltunk egyik-másik part menti városkában.

Például a déli oldalon Sirmione félsziget elegáns és drága üdülőhelyén, melyet már egy régi római költő „gyöngyszemecskének” nevezett. Elandalodtunk az ókori fürdőpalota romantikus romjain, melyek az idézett költő emlékére a Catullus barlangja nevet viselik. Elbámészkodtunk a vidék hajdani vérengző urai, a Scaligerik vízi várának fogazott bástyáin.
Útunk során benéztünk Bardolinóba, az egykori halászfalucskába, amelynek habzó, könnyű vörösborát csak az ne kóstolja meg, aki balszerencséjére a volánnál ül.
Nyomtunk egy féket Malcesine (ugyancsak festői és ugyancsak középkori) vára alatt is. Johann Wolfgang Goethe nyomdokain jártunk: a nagy német költő 1796-ban, itáliai vándorútján itt pihent meg, mint útikönyvében megörökíti. Majd átpattantunk egy jövőt idéző függővasútra, amely forgó-zenélő kabinjával a majdnem tengerszinten fekvő Garda tó olajfaligeteitől pár perc alatt 1780 méteres magasságba repített bennünket a Montebaldo hegy szinte örök hómezőire. A lélegzetünk is elállt a döbbenetes kilátástól.
Jártunk a vadregényes északi parton Torboléban, Európa szörf- és vitorlásparadicsomában: itt a sziklás hegyoldalak közé szorított vízen októberben is dagadnak a színes vásznak, szörfösök és vitorlások ezrei fogják be a kitartó tramontana szelet: aki meri, nem hagyja ki!
Felszálltunk az Italiára, az utolsó gőzösre, mely korát meghazudtoló sebességgel lapátolja maga alatt a vizet, és áthajóztunk a tó meg a sziklafal közé valósággal beszorult Limone sul Gardába. Itt a limone, a citrom az attrakció: citromlikőr, citromcukorka, citromszobrocska, citromjoghurt.

Maggiore tó
Brescián, Bergamón, Milánón keresztül értük el a Garda kisebb húgát, a Lago Maggiorét, melynek egyötöde Svájc területére esik, ettől aztán errefelé aranyárban mérik az életet. Svájc közelsége vonzza a kék vért, az elitet, az ember körül párolog a luxus: a föld más részén talán nem is gurulnak az utakon olyan cabriolet autóálmok, mint itt.

A sziklacsúcsok övezte Maggiore legnagyobb szenzációja három apró, csipkés szegélyű sziget. Első célpontunknak a Borromeo csoport legszebbjét, a beszédes nevű Isola Bellát választottuk, amelyet a 17. század óta a világ csodái közt emlegetnek. Carlo Borromeo milánói bíboros ugyanis ekkor fazonírozta fantasztikus hajóformára az addig kopár sziklát, építtette fel pompás barokk palotáját és vele összhangban a kertművészet netovábbjának tartott függőkertjét, valamint kikötőjét. Ahogy a fűszeres illatú kertben álmélkodtunk, egyszer csak fehér pávák büszke – vagyis inkább ijesztő – rikoltozása riasztott fel. Errefelé szeretik az állatot: a kis sziget még kisebb, mindössze 100 x 80 méteres, Szentendre-szerű polgárvárosában a macska – mint mondják, a piemontiak szent állata – az úr, nincs zug, ahova ne volna jogosult belépni.
A Borromeo öbölben egy száguldó, fürge motoros hajón jártuk be a további szigeteket – már kivéve a Szerelemszigetet, amely olyan kicsi (mindössze 25 négyzetméter, a műholdfelvételeken egyetlen pontnak látszik), hogy lehetetlen kikötni rajta. Az éj leple alatt állítólag szerelmespárok látogatják evezős csónakon: ki lehet próbálni!
Persze azért a tóparton is körülnéztünk. Lófráltunk egyet a nagyvilági Stresa szecessziós hotelsora előtt a parti sétányon, pihentettük a szemünket a Palazzo Ducale monumentális libanoni cédrusán.
Majd vérpezsdítőbb program után néztünk, és tettünk egy kört a tó körül: Stresából az elsősorban síparadicsomként ismert, de persze ősszel is teljes gőzzel üzemelő Domodossolába vonatoztunk, onnan pedig a meseszerű utat bejáró Centovallibahnon (a száz völgy vasútján) átugrottunk a tó svájci oldalára, Locarnóba, nehogy elmulasszuk az ötcsillagos panorámát.
Locarno pálmafás-fügefás, csupa napfény belvárosából egy meredek erdei sétányon felkaptattunk a Madonna del Sasso ferences kolostorhoz, ahol a közösség kertjében ma is rendületlenül kapálnak a csuhás barátok, nem ájuldoznak a tótól, hozzászoktak a káprázatos látványhoz, amitől mi majdnem leszédültünk. És mert a jóból sosem elég, átszállunk Mario Botta svájci sztárépítész világcsoda függővasútjába, és felröpültünk a Cardada hegy tetejére, ahol úgy tárulkozik ki a Maggia folyó legyezőszerű deltatorkolata, akár egy megelevenedő földrajzkönyv. És hogy a kilátást honnan élveztük? Egy külön erre a célra épített, az erdő lombkoronája fölé nyúló, a nagy semmibe vezető hídról, azaz sky-walkról.
Locarnóból, végig a tavon, komp vitt vissza Stresába: nem győztük kapkodni a fejünket!

Orta tó
Sűrű, sötét erdők veszik körül ezt a titokzatos kis tavat odafent, már az Alpok lejtőjén (csak a víztükör háromezer méter magasságban van), közepén egy rejtelmes sziget áll, amelyen várkastély magaslik. Naná, hogy először oda kellett mennünk! Negyedóránként jár a komp, amelyen nem voltunk egyedül: iskolai gyerekcsoport tartott Isola San Giulióra: nem csodálnánk, ha tananyag volna művtöriből a parányi sziget 9. századi bazilikája.

A tájszépségen és építészeti tudnivalókon a legenda is idevonzza a ritka utazót. A szigetet – így szól a történet – hajdan sárkányok lepték el, ám egy bizonyos Giulio (aki tettével mindjárt kiérdemelte a Szent Giulio nevet) köpenyét a vízre terítve, száraz lábbal besétált a környéket rettegésben tartó bestiák közé és kardjával leterítette őket. Meg aztán itt játszódik a leghíresebb (Magyarországon is jól ismert) olasz gyerekíró, Gianni Rodari legviccesebb regénye, a Kétszer volt, hol nem volt, amit a rajongók egyenesen útikönyvnek használnak (ha nem olvastad volna, sose késő pótolni!) Amúgy San Giulio szigetén az ember hajlamos elmerülni saját belső világában, az egyetlen utca ugyanis egy önmagába visszatérő kör – nem beszéltünk, élveztük a némaságot.
Visszatérve a tópartra, az ugyancsak San Giulio nevű városkába, a nagy békéhez képest szokatlanul nyüzsgő sikátorlabirintusba keveredtünk, ahol mindenféle jópofa cuccot szerezhet, aki az út végére hagyta az ajándékvásárlást. Majd felsétáltunk a domboldalon a kisváros fölé, a Sacro Monte, azaz a szent hegy gesztenye- és olajfákkal borított csúcsára, ahol újra a csend, a madárcsicsergés honolt. Itt már nem San Giulio a kultuszfigura, hanem Assisi Szent Ferenc. A kulturális világörökség részének nyilvánított, természetes és épített tájban közel húsz templom hódol Itália, az állatok, és a környezet védőszentjének. A bemutatóhelyek, akárcsak egy középkori panoptikum, életnagyságú, festett faszobrokon elevenítik fel a középkori világot. Ott, ahol a háromdimenziós alkotás véget ér, a jelenetet perspektivikusan tovább festették a falakon, hogy az érzéki csalódás a valóság érzetét keltse. Az alattunk elterülő körkép azonban nem érzéki csalódás volt, hanem az észak-olasz táj valósága.