A Grecsó fivérek önálló estjén tombolva ünnepel a közönség

Borítókép: A Grecsó fivérek önálló estjén tombolva ünnepel a közönség Forrás: Várkert bazár
A „Többet magunkról” című darabbal a Grecsó név végérvényesen összművészeti branddé vált. Jobb nem is történhetett volna vele.

A Grecsó névre – kis irigységgel a hangomban mondom – megvadul a női közönség. A Várkert bazár előterében egy szempillantás alatt lehetett konstatálni, hogy a nők aránya hetven, vagy akár nyolcvan százalék is. Nincs ezen mit csodálkozni: adott egy férfi szemmel nézve is jóképű testvérpár. Egyikük sikeres balettművész, a másikuk sikeres író-költő. És olyat csinálnak, amit Kelet-Európában a férfiak egyáltalán nem szoktak: felvállalják az érzelmeiket, megmutatják az esendőségeiket-bukásaikat, beengednek lelkük legbelsőbb hagymahéjáig. Érzékeny művészek. Ráadásul most összefognak, és együtt mutatják meg, mit gondolnak a világról. Nem csoda, hogy tódul rájuk a nép: ebben a kötésig érő, gyanúsan túltolt macsó vircsaftban, ebben a szűnni nem akaró, manipulatív piszkos háborúban – ilyenné tették az életünket, – úgy kell mindez, mint egy falat kenyér.

A színpadon két Grecsó: egy statikus, és egy dinamikus. Grecsó Krisztián egy fotelben ül, felteszi a szemüvegét (múlik az a rohadt idő!), és szemelvényeket olvas. Juszti mamáról, aki a vonaton bölcsen fogadja a házasságszédelgő kétségbeesett erőfeszítéseit, vagy éppen a hippi apjáról, aki kiáll az anyja mellett – pedig erős a tiltás. A csalásról. Öncsalásról, megcsalásról. Grecsó Krisztián szövegei erősek, és az est folyamán rádöbbenek annak indokoltságára: még jobban megélnek, ha közvetlenül az író szájából hangzanak el – még akkor is, ha becsúszik egy-két nyelvbotlás. Az viszont szépen látszik, hogy nemcsak Zoltán szokott a színpadhoz, de idővel a sokat szereplő Krisztián is otthonosan berendezkedett a deszkákon. Ráadásul az író humora az évek előre haladtával egyre jobban megjelenik a szövegeiben. Rezignált, szomorkás, szép humor ez – figyelmetlenül olvasva tán el is siklanánk felette. Nem úgy az előadáson. Az összekötő szövegek is a – fotelből egyszer sem felálló – Krisztiánra hárulnak. Ilyenkor előjön az íróból az „ülő standupos”: feldübörög az önirónia-nehéztüzérség, a hálás közönség pedig a térdét csapkodja.

Nekem azért az tetszett volna, ha a két testvér között a színpadon közelebbi interakció is történik. Nem arra gondolok, persze, hogy Krisztián balettozzon, Zoltán meg prózát mondjon, de egy egymás felé történő közelítés szép és megható pillanata lehetne az amúgy kitűnő estnek. Hamár tetsvérek hoznak össze közösen valamit – ami persze már eleve cool dolog.

A dinamikus Grecsó, Zoltán, piros ruhás partnerével, Temesvári Zsófiával duettben táncol. Az első próza után (férfiak és nők, nagy egymásra találások és elszeretések a néptánccsoportban) előadott párosuk maga a hungarikumokkal megküldött Ponyvaregény: Mia Vallace és Vincent Vega lett volna ilyen, ha a Jack Rabbit Slim twistversenye helyett a Fonóban csapatták volna. És akkor, a magyar néptáncnak hála, be is teljesülhetett volna a vonzalmuk. Grecsó Zoltán hasonlóképp bánik a testével, mint Krisztán a szavakkal: amit magáról és a férfi-nő kapcsolatról előad, az egyszerre megkapó, csontig maróan őszinte, esendő, megrázó és nagyon vicces is. Legyen akár a vágytól/mellőzöttségtől a földön reszkető-rángatózó férfikarikatúra, akár a magatehetetlen nőt gonoszul húzó-vonó ördög, minden szinten átjön a jó kis, Grecsó-féle üzenet. A legmegkapóbb persze a „kanapé-balett”, amelyen egy párkapcsolat mozaikos történetének pillanatai villannak fel: itt a közönség sem nevet, hanem inkább kínosan fészkelődve ismer magára.

Van szomorúság dögivel, de közben a remény és a mélység is végigkíséri az estet. Krisztián negyvennégy éves, Zoli harminchét. Itt az idő, már nem játékból feltenni maguknak a kérdést: kik vagyunk? Honnan jöttünk? Ők is választ kapnak erre, és a közönség is. Életük márquezi mágikus realizmus: Szegvárról érkeznek, egy meg nem értett, elbukott és mégis felemelő apa, és egy két lábon járó, erős anya öleléséből. Krisztián élete ráadásul nyitott könyv a nagyközönség előtt, és ennek az életnek a szédítő hullámvasút-szerűsége is megjelenik az estben. A nemrég fej-nyaki rákból felépülő író-költő sokszor nyilatkozta, hogy semmit sem tanult a betegségéből. Ugyanakkor most mégiscsak elkezdi beépíteni a munkásságába – még szép, ennél keményebb sztori nem történhet az emberrel. De aztán pedig hamar megérkezik az apaság az életébe, és, ha úgy tetszik, ez meg eddig a szinuszgörbe legmagasabb hullámhegye.

Itt érne véget a műsor, ha nem olyan lenne kicsit, mint egy alter-koncert. (Utóbbi köszönhető a két zenésznek is, Fodor Réka énekesnek és Kertész Endre csellistának.) De jön a ráadás: Krisztián felolvassa a buszszerelőből lett cirkuszi artista hrabali monológját – még a sörgyár is megjelenik benne –, Zoltán és Zsófia pedig botcsinálta erőemelő-produkcióval zárják az estet. A közönség tombol, és amikor a hangulatot már nem lehetne tovább fokozni, akkor megjelenik a színen Zoltán végtelenül cuki kutyája, Kifli. Hátraszaltót ugyan nem csinál, de tisztességgel végignyal mindenkit.

Az est másfél óra. Végig maszkban néztem – ahogy a teljes közönség is. Ez volt az első olyan eset, hogy egy előadást maszkban tekintsek meg. Nekem ez csökkenti az élményt: ilyen hosszú időn át kényelmetlen a maszk viselése. Meleg, és okoz némi légszomjat. Ha az előadás magával ragad, akkor némi önfegyelemmel természetesen kibírható.

A programról bővebben: itt.

Öt könyv, ami téged is lehoz a mobilozásról: