Borítókép: Miklya Luzsányi Mónika: Elemi szorongást ébreszt bennem, ha az emberek gyűlölettel fordulnak egymás felé Forrás: Kalocsai Richárd

Miklya Luzsányi Mónika: Elemi szorongást ébreszt bennem, ha az emberek gyűlölettel fordulnak egymás felé

A távoli (?) jövőben a fiatal és szőke Étienne Delacoeur boldogan aknázza ki az autoriter módon berendezett Kontinens összes előnyét és lehetőségét, egészen addig, amíg mindent el nem veszít egyetlen pillanat alatt. Miklya Luzsányi Mónika disztópiája, a Vérvonal: Étienne könyve örökké aktuális kérdéseket boncolgat: erről, és sok minden másról beszélgettünk a szerzővel.

-Rengeteg mindennel foglalkozol: szépíró vagy, gyerekíró, teológus, pedagógus, tréner és publicista is. Mennyire fontos számodra a foglalkozásbeli sokszínűség?

-Ezt már sokszor kérdezték, leginkább a teológiával kapcsolatban. Volt egy tanárom, aki nehezen békélt meg szerteágazó érdeklődésemmel, szerette volna, ha inkább tudományos karriert építek. Mindig azt mondta, ötvenhez közel már illene eldöntenem, mit akarok. Végül a pedagógiai munka és édesanyám egy mondata rakott helyre: a világ nem osztható fel tantárgyakra, és engem épp ez az oszthatatlan komplexitás érdekel. Édesanyám szerint gömbölyítem a világot, ami azt jelenti, hogy akkor érzem egyenesben a személyiségemet, ha szintézisben látom a dolgokat, és addig nem is nyugszom, amíg létre nem hozom a „gömbölyűséget”. Így született meg a Vérvonal is: nagyon megrázott Magyarország szégyenletes szereplése a menekültválság idején, és ezt az érzést csak a regényírással tudtam feloldani.

-Pedagógus – a szó különös pluszjelentést kapott mostanában. Mi a véleményed a ma irodalomoktatásáról?

-Mi pedagógusként kezdtük a férjemmel. Falusi iskolákban tanítottunk, és később az iskolai rendszeren kívül is sokat dolgoztunk gyerekekkel. Imádtunk tanítani, a lakásunk mindig nyitva állt a diákok előtt. Akkor is azt vallottuk, amit ma, hogy a lényeg a személyiségfejlesztés. Az oktatás csak akkor működik jól, ha a tanulót mindig a maga komplexitásában kezeljük.

-A fiatalok életében szerepet játszanak még az ifjúsági regények? Mit gondolsz az átalakuló olvasási szokásokról?

-Nem vagyok olvasáskutató, inkább a digitális kultúra hatásaival foglalkoztam. Úgy gondolom, és a kutatások is azt támasztják alá, hogy abból a gyerekből lesz olvasó, akinek a szülei is olvasnak. Sajnos élvezet kedvéért könyveket forgató embert alig látnak, nem tapasztalják meg, hogy az olvasás nem csak az információszerzésről szól. Számukra az egész inkább egy kötelezően rossz dolog, amivel csak a suliban találkoznak.

-Emlékszel arra, mikor fogalmazódott meg benned először a gondolat, hogy könyveket írj? Már gyerekként, fiatalként is vágytál erre?

-Az az igazság, hogy sokáig eszembe se jutott, pedig kiskoromtól szerettem fiktív történeteket kitalálni. Ezeket mindig megosztottam édesanyámmal, barátaimmal, de nem írtam le őket. A saját gyerekeim vezettek rá arra végül, hogy írni kell: sok mesekönyv bosszantott fel a didaktikusságával, azt gondoltam, na jó, én ennél sokkal jobbat tudok. Így kezdtem el gyerekkönyveket írni. Később novellákkal foglalkoztam, de nem akartam semmit se kezdeni velük, mígnem egyszer mégis megjelent az egyik a Holmiban, Réz Pál pedig elküldte Szabó Magdának, aki megkeresett, és felajánlotta, hogy mentorként segít. Ez így is lett, haláláig leveleztünk.

-Mennyiben inspirálta a regényedet a magyar és a világpolitika? Merítettél akár a napi eseményekből is?

- Elemi szorongást ébreszt bennem, ha az emberek gyűlölettel fordulnak egymás felé, és a saját félelmemre válaszoltam ezzel a regénnyel. De a könyvbéli konkrét események nem a napi történésekre reflektálnak - még akkor sem, ha azóta sok minden beigazolódott -, hiszen 2015-ben kezdtem el írni és végül 2017-ben fejeztem be. Ami inkább visszatükröződhet benne, az a német fasiszta és neonáci mozgalmak tevékenysége, nem véletlenül, ugyanis 8 évig foglalkoztam holokausztkutatással.

-Kikből állt össze Étienne? Hogyan építetted fel őt?

-Én általában nem felépítem a karaktereimet, hanem megjelennek a fejemben és elkezdenek élni. Nem is Étienne volt az első, hanem Zahír, aki a második kötetben szerepel majd. Étienne akkor született meg, amikor gondolkodni kezdtem azon, vajon milyen a Kontinensbeli jó polgár. Az, aki tökéletesen végzi a maga pusztító munkáját, egészen addig, amíg homokszem nem kerül a gépezetbe. Étienne-nek semmilyen etikai vagy érzelmi fenntartása nincs, egyszerűen csak haszonélvezője a diktatorikus rendszernek, amikor pedig fordul a kocka, ki kell találnia, hogyan folytassa az életét. Én megalkottam ezt a helyzetet, és ebben a helyzetben ez a fiú jelent meg. Azt szerettem volna, ha az olvasó elgondolkodik azon, ő vajon hogyan döntene hasonló körülmények között.

-Milyen irodalmi hagyományokat használtál a regény írásakor?

Elfogadom, hogy vannak áthallások, bár ezeket nem szándékosan hozom létre. Egyszer volt egy történelmi regényem, ami a késő középkorban játszódott, a szerkesztő elolvasta, mondta, hogy baromi jó, de az a sok Ady-idézet nem illik bele. Először nem értettem, miről beszél, de aztán megnéztem, és igaza volt.

Úgy folytak a verssorok az agyamba írás közben, hogy nem is vettem észre. Szóval el tudom képzelni, hogy az Étienne könyvében is vannak olyan intertextusok, amikről nem tudok. Egyébként tudatosan hatott rám a Tonio Kröger és a Varázshegy Thomas Manntól, valamint Philip K. Dick Az ember a fellegvárban és Patrick Ness Kés a zajban című regényei.

-Számomra Lilly volt az egyik legérdekesebb szereplő: médium, vagy skizofrén beteg, attól függ, honnan nézzük. A róla szóló szekvenciát lehet pszichiátriaszkeptikusnak, de ugyanakkor talán „pszichiátriapártinak” is olvasni, főleg az (átmeneti) végkifejlet tükrében. Mit gondolsz a pszichiátria szerepéről?

-Nehéz erről beszélni, mert személyes érintettségről van szó. Édesanyám valószínűleg enyhe skizofrén volt, ugyanakkor érzékeny ember, művelt, intelligens, és gondos anya, aki néha látott, meg hallott olyan dolgokat, mint Lilly. A nevelőapám egy skizoid rohama után bevitette egy pszichiátriai intézetbe, ahol háromszor kapott elektrosokkot. Igazi élőhalottat csináltak belőle, egy könyvet nem tudott többé a kezébe venni, vagy egy értelmes gondolatot kifejezni. S bár tudom, hogy ezek a módszerek mára tiltott dolgok, a pszichiátriai gyógyszerekkel, kezelésekkel szemben van egy ellenállásom. Pedig a pszichológiát, pszichoterápiát nagyon fontosnak tartom.

-Ez a regényből is leszűrődik.

-A Kontinensen gyakorlatilag nincs pszichológiai ellátottság, akinek lelki baja van, azt kemikáliákkal szedálják le, és ha nem illeszkedik így se a rendszerbe, kirekesztik. Ez egy reflexió arra, hogy a kultúránkban nincs benne az, hogy a lelkemmel is foglalkozom. Ha terápiára jársz, akkor dilis vagy, és dilidoki kezel. Ezek a társadalmi reflexek és az ellátórendszer hiánya okozza, hogy a felnőtt lakosság zöme még sohasem látott pszichológust. Ami tragédia. Mert (jó esetben) fogorvoshoz se akkor megyek, amikor szétrohad az állkapcsom, hanem próbálom megelőzni a bajt. De a lelki problémáinkat hagyjuk „rohadni”, és amikor már nagy a baj, és nem tud segíteni a pszichológus, jön a pszichiátriai kezelés. Próbáltam ezt az álláspontot finomítani a regényben a két orvos különböző szemszögének bemutatásával, de talán óhatatlanul is átjött a személyes tapasztalat. Lillyt egyébként sokan szeretik, nekem is az egyik kedvencem.

-Valóban félsz attól, hogy a világunk eljuthat olyan szélsőségesen autoriter és robotizált állapotba, mint amilyen a regényben szerepel?

-Hogyha valamiért megírtam, hát azért, hogy ne jusson el. Én azonban nem félek, mert tudom, hogy a világ Isten kezében van. Hiszem és vallom, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik a legborzalmasabb körülmények között is a Jó útját követik. Akárcsak a regényben Horác.

-A Vérvonal a tömegkommunikációt, a valóságshow-kat is keményen kritizálja. Mit gondolsz a média, az újságírók felelősségéről?

-A televíziós kultúrával a férjem és én réges-rég szakítottunk, mert az egész családot ki akartuk vonni a manipuláció hatása alól. Nekem tehát komoly kutatómunkát kellett végeznem, hogy tudjam, milyen műsorok mennek most a tévékben. Az újságírók felelőssége szerintem óriási, élniük és nem visszaélniük kellene ezzel a hatalommal. Sajnos ma a felelősségvállalást minimális szinten látom.

-A regényben kiemelt szerep jut a családnak. Mit jelent számodra ez a fogalom, különösen ma, amikor annyian annyiféleképpen értelmezik, tágítják, szűkítik?

-Nem véletlen, hogy a Vérvonalban nincs leszbikus vagy meleg karakter, én nem akartam a mai genderháborúba beleállni. A család szerintem attól család, hogy szeretetre és feltétlen bizalomra épül, ez a típusú kapcsolat pedig a Kontinensen eltűnt vagy szanaszét torzult. Nincs esély rá, hogy arrafelé valaha is egészséges személyiségű felnőttek nőjenek fel, mindenki csak a saját belső sérüléseit viszi tovább, ami persze fenntartja az elnyomó, gyűlöletre épülő rezsimet. A családtagok az ideológia hathatós támogatásával simán egymás ellen fordulnak, sőt, akár fel is áldozzák egymást, ha így tartják szükségesnek.

-A Vérvonalban a családon belüli erőszak, a gyerekek szexuális abuzálása is megjelenik, méghozzá ifjúsági regénytől szokatlanul szókimondó, már-már brutálisan őszinte hangon.

- Igen, többek között emiatt való csak 16 éven felülieknek a könyv. Saját tapasztalatból építkeztem, sokszor tartottunk bántalmazott gyerekeknek tréningeket, amik után mindig egy napig tartott, amíg összekanalaztam magam. És ezek a szörnyűségek nemcsak a szegénynegyedben vagy a cigánytelepen fordulnak elő, hanem a leggazdagabb villákban is. Úgy gondolom, a könyvemben megelevenedő abuzáló vagy gyilkos jelenetek kemények ugyan, de soha nem öncélúak. A brutalitást egyfajta horognak szántam, ami beleakaszkodik az olvasó lelkébe, nem engedi el, s így kénytelen elgondolkodni azon, miféle világban élünk. Talán utána jobban megbecsüli, amije van.

- Mit árulhatsz el a lehetséges folytatásokról?

- Nem tudom, hány kötet lesz még, többféle verzió van a fejemben. A második rész Zahírról szól majd, arról, hogy miért akart bejutni a Kontinensre, és végül miért megy vissza mégis Délre. Nem tudom, belefér-e minden a második kötetbe, de ha nem, akkor biztosan lesz harmadik rész.

Galériánkban hat bizarr rémtörténetet és szörnyet ismerhetsz meg a világirodalomból!