Megjelent az ÉVA magazin 2025-ös téli lapszáma, központban a slow life, a címlapon pedig a csodálatos Maráz Zsuzsanna ultrafutó! Kattints ide, hogy megtudd, hol szerezheted be a magazint, itt pedig akár online is megvásárolhatod!

„Az utóbbi napokban felgyorsult az idő, sebesen apad a folyó, a fény, az év, és az én vidéken töltött időm is elfogyott idénre. Még egy utolsó alkonyati sétára eljövök, megmorzsolom a ház előtti rozmaringbokrot, beszököm a titkos kertbe, amit az árvíz idejére kinyitottak, és úgy tűnik, nyitva is felejtettek, a sosemvolt üdülő kapuját. Odabent birsalmát lopok, arra gondolok, mit főzhetnék belőle, összeszőrözi a zsebemet. A talpam alatt levelek, gombák, egy őszirózsa vidáman rám mosolyog. Arra gondolok, most még utoljára az évben teszek egy sétát a házak között, és belesek az ablakokon, ahogy szoktam, de inkább a padra ülök, és várom, hogy elöntsön a szezonális kétlaki élet szomorúsága. A lábam már napok óta hideg, 15 fokban alszunk a kisházban, de felmelegít egy pillanatra, hogy a csárda felől még nyárias gyerekzsivaj hallatszik. Elhalkul. Hagyom, hogy rám sötétedjen.” A Facebookra írom ki ezt az élményemet, amire egy ismerősöm a következőt válaszolja: „Erről az jut eszembe, menynyi-mennyi csoda van körülöttem, de én csak átgázolok rajtuk, mert sietek. Mindig, mindenhova! Eltűnik belőlem ez a gyermeki rajongás.”

Kilépni Csodaországból

Ismerősöm válaszát olvasva hirtelen magam is meglepődöm, mennyire természetes lett számomra ez a fajta figyelem, lelassultság. Kilenc éve még azt gondoltam volna, ha lelassítok, romba dől az élet, a türelem nem terem rózsát, s noha mindennek megvan a maga ideje, semmire nincs idő ebben a rohanó világban. Mintha élt volna bennem egy nyughatatlan Fehér Nyúl, az Alice Csodaországban szereplője, aki zsebórával a kezében, szemüveggel az orrán rohangál, miközben azt hajtogatja: „Jaj, istenem, még elkésem!” Néhány éve még én is a körülményekre, a rohanó világra fogtam volna, amiért kénytelen vagyok ilyen emberellenes életmódot folytatni, és nem gondoltam volna, hogy sürgetettségem oka sokkal inkább belső késztetés, hiedelem és kényszer, mintsem a külvilág diktálta tempó.

Visszatalálni a természetes ritmusunkhoz

Aztán egy kisebb betegség megállított, megijesztett, és arra hívott, hogy nézzek szembe sürgető szokásaimmal és beidegződéseimmel. „Élj úgy, ahogy sétálsz” – figyelmeztetett egy barátnőm, és végre elkezdtem gyakorlatban is alkalmazni. Megismerkedtem a Slow Budapesttel, hamarosan a szövegírója is lettem az általuk kiadott Anti-határidőnaplónak, és egyre inkább rájöttem, hogy rengeteget tehetek azért, hogy visszataláljak a saját, természetes ritmusomhoz. Még akkor is, ha a városi élet alig képzelhető el rohanás nélkül, hiszen annyi mindent el kell végezni: mosás, öltözködés, étkezés, mosogatás, rendszerezés, takarítás, bevásárlás, kertészkedés, a megélhetés biztosítása. Még akkor is, ha amúgy mindenki más is siet, és rengeteg időt vesz igénybe az utazás, az érkezés, a köszöntés, az eligazítás, a rendelés, a találkozás, az egyetértés, a vitatkozás. Még akkor is, ha online is pörögni kell, nehogy még a végén lemaradjunk valamiről.

Vajon komolyan lehetséges kevesebbet csinálni mindenből? Néhány dolgot teljesen kihagyni, a lényeges feladatokat pedig kevésbé precízen elvégezni? Ki az bennem valójában, aki szükségesnek tartja egy pluszfeladat elvállalását vagy a pihenés elodázását valami „fontosabb” javára? Rájöttem, hogy a lassítás nem feltétlenül sebességbeli változást takar, hanem apróbb, fokozatos döntéseket, mélyebb önismeretet a mindennapi tudatosság, az öngondoskodás felé – nemcsak a rutinok, hanem az elme és a világhoz való hozzáállás szintjén is. A Slow Budapest megfogalmazásában a lassítás három szinten valósulhat meg: a rutinok szintjén, amely magába foglalja az énidőt és az öngondoskodást, vagy például azt, hogy biciklivel megyünk bevásárolni. A második szint a mentális szint (ide tartozik az elménk lelassítása például meditáció vagy mindfulness útján), a harmadik pedig az önismeret szintje, vagyis saját gyorsító kényszereink felismerése és új, lassító szokások kialakítása.

Talán a legtöbbünk számára a rutinok szintjén a legkönnyebb megragadni a slow life lényegét, és ez egyfajta belépő lehet ebbe az életmódba. BKV-ról biciklire váltani, kiváltani piacozással heti egy plázás vásárlást, beiktatni délutánra egy lassú sétát vagy kipróbálni a lassú evést: fontos lépés, ám könnyen dugába dőlhet az összes próbálkozásunk, ha nem foglalkozunk zakatoló elménkkel, illetve nem ismerjük meg saját gyorsító kényszereinket, és nem kezdjük kezelni azokat. Problémáink ugyanis nem magából a rohanásból származnak, hanem abból, hogy nem tudjuk, hogyan lassítsunk, illetve hogy nem vagyunk tisztában azzal, miért is rohanunk egyáltalán. A lassítás egyik alappillére az önismeret: tisztában kell lennünk azzal, mekkora a teherbírásunk, mi vált ki bennünk feszültséget, mi támogatja a megnyugvásunkat, valamint melyek azok a számunkra értékes dolgok, amelyekre mégsem jut idő a mindennapokban.

Folytatás és teljes cikk az ÉVA magazin 2025-ös téli lapszámában! Már kapható!