— Az előző három megjelent köteted regény volt, és most visszakanyarodtál a kisprózához. Úgy olvastam, több év termését öleli fel ez a novellaválogatás. Tudatosan nyúltál vissza éppen most a rövidebb írásokhoz, vagy mostanra állt össze a gyűjtemény?

— Ha csak a megjelent köteteim listáját nézzük, akkor tényleg úgy rajzolódik ki, hogy három regény (Nélkülem - Nélküled, Alkalomadtán, Falaink) előzte meg az Éppen annyit. Legutoljára hét éve jelent meg novelláskötetem, de nem kanyarodtam le a kisprózák útjáról sem, hiszen folyamatosan írok ilyeneket. Az Éppen annyi szövegei is 90 százalékban korábban már publikált írások. Nagyjából egy évvel ezelőtt éreztem, hogy megszületett annyi szöveg, illetve olyan számomra fontos témák, szimbolikák és kérdések mentén, hogy elkezdtek összemocorogni egy kötetbe, végül aztán azokba a fejezetekbe, amit az olvasó is láthat a kötetben. Messze nem ez az összes kisprózai írásom az elmúlt 6-7 terméséből, abból ez egy szelekció. Egyrészt az alapján válogattam, hogy legyen annyira fontos és értékes, hogy kötetbe bekerüljön, nem utolsó sorban pedig szorosan kapcsolódjon ahhoz a nem is annyira laza szerkezethez, amit megálmodtunk neki.

— Milyen ív mentén építetted fel az egyes fejezeteket?

— Nagyon kevés szöveg lép ki a családi térből, a családi mikrokozmoszból, valószínűleg azért, mert az emberi viszonyok érdekelnek a legjobban. A másik kapcsolódási pont a novellák között az idő: az idő megélése és kezelése, kinek hogy telik az idő, mi változik meg az idő múlásával. Az Idővonal címet viselő első fejezetben ez különösen hangsúlyos, mert ezekben a szövegekben mindennapi életünk kisebb-nagyobb eseményeinek kimerevített pillanatait mutatom meg, ha úgy tetszik, fekete-fehér fényképekként. A Kéz a kézben fejezet az összetartozásé, a közelségé – legyen az vágyott vagy bántó, szótlan vagy megváltásra váró. A Családi kör című fejezet szövegei a család viszonyrendszerét, a megörökölt sorsokat és traumákat boncolják. A befejező fejezet pedig az Istenien címet kapta, mert az oda tartozó szövegekben egyszerre vizsgálok olyan kérdéseket, amelyek a Bibliában is megválaszolás nélkül maradtak, és egyszerre hívom segítségül Lucifert vagy éppen a Jóistent, hogy jöjjön és nézze meg, milyen is ez a világ, idelenn.

— Miért éppen az Éppen annyi címet választottad? Mit szerettél volna sugallni vele?

— Több okból is fontosnak tartom és közel áll hozzám ez a cím. Egyrészről szeretem, amikor egy novelláskötet címe szervesen kötődik egy vagy több szöveghez, sőt, a kötetben szereplő egyik rövidpróza címét kölcsönzi. Így volt ez a Szemben és a Napfénytető című novelláskötetek esetében is, és ebben a könyvben is van egy Éppen annyi, mint című írás. Itt a mint szót lecsippentettük a végéről, mert feleslegesen túlbeszéltté tette volna a kötet címét. Emellett azt is elmeséli, hogy ebben éppen annyi van, amennyinek lennie kell. Bízom benne, hogy az olvasónak is éppen annyi érdekes szöveg van benne, amennyi az ő életével találkozik, ami az ő életében fontos kérdéseket, pillanatokat farigcsál. És az éppen annyikat még folytathatom, mert pont annyi írás van benne, mint amennyi zene, hiszen Zsoldos Dávid zenetörténész barátom mindegyikhez álmodott egy zeneművet. Végül a kötet éppen annyi, amennyit az elfogyó szavakkal el tudok mondani, ahogy ezt Áfra János találóan meg is fogalmazta a fülszövegben: „Éppen annyit kell mondani, amennyi még elviselhető, és elhallgatni, amennyit muszáj”. Erre is reagál a cím, azaz nem szeretne többnek látszani, nem szeretne kérkedni.

— Van kedvenc novellád a kötetben?

— Ha van is, az időről időre változik. Mindegyik szöveg olyan kérdéssel foglalkozik, amire vagy nem tudom, vagy nagyon régóta kutatom a választ, akár feldolgoz valamit abból, amit megéltem, vagy épp amit én már nem tudtam megélni, ezért nem tudok rábökni egy kedvencre. Ha meg ráböknék, holnap biztosan egy másikat választanék. Ráadásul ezek a novellák most már nem az én szövegeim, legalábbis abban az értelemben, hogy amint megjelent a kötet, rögtön 18 évet öregedett, nagykorú lett, kirepült otthonról és az olvasóé lett. Tehát most már az olvasó következik, ő akadhat kedvenc szövegre, ami lehet, hogy azért lesz fontos számára, mert szerethető, vagy éppen elgondolkodtató, esetleg fájdalmas.

— A megéléseket említetted, de saját konkrét emlékeket is feldolgoztál ezekben az írásaidban?

— Igen, ebben a novelláskötetben találhatók ilyenek, különösen édesapámmal kapcsolatosan, aki 2008-ban ment el. Vannak olyan beszélgetések, amibe anno belekezdtünk, de nem tudtuk befejezni, és most gondolatban folytatom. Más novellában továbbgondolok egyes jeleneteket, amelyek megtörténtek, de most vissza-visszavillannak az életembe. Vannak olyan — akár intimnek is nevezhető — momentumok, amelyeket nem tudok, nem is akarok kikerülni, mert dolgom van velük. Ugyanakkor érdekes módon több apa tematikájú szöveg a kötetből nem hozzá kötődik, például az Apám című is ilyen, amely egyébként egy fényképen keresztül próbál három generációt összekötni.

— Mit szeretnél, hogy magával vigyen az olvasó a könyv történeteiből?

— Ha az a kérdés, hogy mivel szeretném elengedni, semmilyen közvetlen direkt üzenetem, kérésem, tanácsom nincs az olvasó számára. Hiszen ki vagyok én, hogy ilyet tegyek? Viszont azt gondolom, hogy mivel a szövegek az életünk alapvető viszonyrendszerében mozognak, ez a kötet óhatatlanul minden olvasónál némileg más gombot nyom meg. Mindenkinél várhatóan más-más irányba fog továbbmenni, és ha igazán jól működik a könyv, akkor pont abban a térben és a témában fogja elgondolkodtatni az olvasót, ahol neki éppen dolga van. Ez lehet az, hogy tegnap hogyan beszélt a fiával, de lehet, hogy egy gyászmunka elvégzése.

— A szövegek mellett az Éppen annyi másik különlegessége, hogy mindegyik novellához kapcsolódik egy zenemű ajánlás. Már írás közben tudtad, hogy szeretnél zenéket párosítani, vagy ez később alakult így?

— Az első két novelláskötetembe képzőművészeti alkotások kerültek a novellák illusztrálására Ordódi Tamás képzőművész-szobrász barátomnak köszönhetően. Az egész nem tudatosan indult, már nem emlékszem, hogyan, de elkerült a Szemben című kötet kézirata Tamáshoz, és azt mondtam neki, hogy megköszönném, ha elolvasná és megosztaná velem, mint gondol az írásokról. Erre ő nem elmondta, hanem olvasás után 20 darab skiccel tért vissza, én pedig teljesen elaléltam tőlük. Nem ábrázoltak, hanem tovább gondoltak, ellenpontoztak, parafrázist hoztak, ironizáltak, pimaszkodtak. Szerencsére a kiadómnak is tetszett az ötlet, és ez megismétlődött a Napfénytetőnél is. Zsoldos Dávid zongoraművész és zenetörténész barátommal aztán egészen hasonlóan szövődött össze a munkánk, mint anno Tamással. Miután odaadtam az Alkalomadtán című regényemet neki, felhívott, és harminc percig csak zenetörténeti konnotációkat mondott, én pedig megkérdeztem, hogy hajlandó lenne-e mindezt másokkal is megosztani? Ebből az lett, hogy a Spinoza Színházban csináltunk két zártkörű rendezvényt, ahol én irodalomról beszéltem, ő leült, és zongorázott, aztán így „pingpongoztunk” ezzel a két művészeti ággal. Ezt megismételtük a Falaink című regényemmel is, és akkor már láttam, hogy mi elég jól el tudunk beszélgetni, és mindezt nem csak mi élvezzük, de a hallgatóság is. Amikor odaadtam Dávidnak a kötet kéziratát, annyit kértem, olvassa el, és ha izgalmasnak, értékesnek találja, behúzza, akkor társítson hozzá zeneműveket.

— A kötet három legrövidebb írása a Vallomás VIII., IX. és X.-ről. Ezek ugyan egymástól el vannak választva, de nyilvánvalóan összefüggenek, és mindegyik csupán egy-egy mondat. Bár rövidek, érezhetően komoly tartalmat hordoznak magukban. Mesélj, kérlek, ezek jelentéséről és hátteréről!

— A Vallomás sorozat korábbi részei a Szemben című kötetemben olvashatók. Ezek az egy belégzésnyi szövegek bibliai, számomra kimerevített pillanatokról és kinyilatkoztatásokról szólnak. Egy emberi kételyekkel élő Jóisten szemüvegén keresztül néznek rá például arra a bizonyos három napra a keresztre feszítéstől kezdve a feltámadásig. Ezek számomra olyan pillanatai a vallástörténetnek, amiről nem kapunk elégséges információt és magyarázatot, ezért továbbgondolom a magam módján, és ennek a lenyomatai a Vallomások.

— Az írói munkásságod mellett ügyvédként dolgozol. Hogyan hat egymásra ez a két világ benned, vagy ketté tudod választani őket?

— Én elsősorban két, úgymond létállapotként definiálom magamat: családapa vagyok és gondolkodó, figyelő, író ember. Ez vagyok napi 24 órában. Vannak a napnak olyan szakaszai, amikor mással foglalkozok: autót vezetek, a kertben teszek-veszek, vagy éppen ügyvédi munkát folytatok igazán tehetséges kollégákkal együtt. Ez a kettőt markánsan szétválasztja. Én azon írók, gondolkodók közé tartozom, akik nem írnak a jogi munkáiról, mert az teljesen más szabályrendszerben, keretrendszerben működő tevékenység. Viszont az írói világom hat az ügyvédi munkámra, mert azt hiszem, hogy egyszerűbben és érthetőbben fogalmazok, amióta az írással is behatóbban foglalkozom. Az ügyvédi munka adhatna manierista stílusjegyeket, hiszen a jogi beszédhez, szövegekhez gyakran mesterséges modorosságot, elnyújtott arányokat társítunk, és innen nézve az én szövegeim egészen távol állnak az ügyvédi léttől és szemlélettől.

— Beszéljünk még az eSzínházról, amit te vezetsz, és létrejöttében is nagy szereped volt. Mi hívta létre ezt az online színházi streaming platformot?

— Kapcsolatom a színházzal gyerekkoromig nyúlik vissza, mivel harmadik osztályosként felvételt nyertem a Magyar Rádió Gyermekstúdiójába, ami tulajdonképpen gyerekszínész képzést takart nagyon sok szövegelemzéssel, beszédtechnikával, mikrofonkezeléssel. Oda jártam vagy 10 évig, és ennek köszönhetően elég sok színházi előadásban, illetve filmben is szerepeltem, illetve szinkron munkáim is voltak. Izgatott, hívott tehát a színészi pálya is, így egyszerre felvételiztem a jogra és a színművészetire. Utóbbinál a harmadik rostán, az utolsó húsz jelentkező közül pottyantam ki, a jogot meg elvégeztem, de a színház világa mondhatni megfertőzött, velem maradt. És amikor elérkezett az a része az életemnek, hogy én is szerettem volna visszaadni valamit ennek a szcénának, elkezdtem beszélgetni színházban alkotókkal, hogy mi az, ami hiányzik az ő életükből, hol és hogyan lehetne érdemben segíteni, és így született meg a 2010-es évek közepén alulról építkezve, a mindenkori kultúrpolitikától függetlenül az Alapítvány a Magyar Színházakért. Egyébként az egyik dolog, amit a legjobban hiányoltak a színházcsinálók, hogy a köztévé nem vagy alig tett eleget annak a közfeladatának, hogy a kulturális emlékezetnek adózzon, vagyis rögzítse, majd közönség közvetítse az elillanó színházi pillanatokat. Elkezdtük hát kitalálni ennek a módszerét, a filmes megoldásokat, hogyan lehetne nem csupán tradicionális frontszínházi közvetítéseket alkotni. Gyűltek a felvételek, utána már „csak“ azt kellett kitalálni, hogyan juttassuk el a közönséghez, de közben fejlődött annyit a technológia, hogy el lehessen kezdeni streamelni, és nekiálltunk ezt a platformot fejleszteni. 2020-ban aztán jött a covid, ami katalizálta az eSzínház elindulását, mivel a lezárások miatt alternatív lehetőséget kellett keresni, hogy a színházak dolgozni tudjanak, a nézők pedig ne maradjanak előadások nélkül. Eredetileg nem gondoltam, hogy én fogom majd ezt vezetni, de rajtam ragadt valahogy, persze nagy szerencse, hogy remek csapattal csinálhatom. Több mint 60 színházi partnerünk van, éves szinten 100-150 ezer nézőt érünk el, az eSzínház Fesztiválra pedig 120 országból kapcsolódnak be, tehát igazán jelentős elérésről van szó mostanra.

— Mondhatjuk, hogy ez a magyar színházak Netflixe?

— Tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint minden nagy streaming platform, csak kicsiben: nemcsak befogadjuk a tartalmat a színházaktól, hanem mi magunk is gyártunk minőségi tartalmat. Odafigyelünk arra, hogy mindig reprezentálva legyenek a függetlenek, a színházi neveléssel foglalkozók és a vidéki, sőt határon túli színházak és társulatok is. Valamint az is fontos, hogy alapítványi formában működünk, tehát innen nem lehet osztalékot kivenni, a kuratórium tagjai nulla forintért dolgoznak, a jegybevételek markáns részét pedig kifizetjük a színházaknak. Az eSzínház elnevezés egyébként ma már talán picit megtévesztő, mert a kínálat messze túlnyúlik a színházi előadásokon, törekszünk a sokszínűségre, így kortárs tánc, komolyzene, művészeti crossover, podcast műsor mind elérhető. Szeretnénk rávenni a nézőinket arra, hogy belekóstoljanak számukra új műfajokat. Nagy örömünkre pedig az eSzínházat iskolák, vidéki közösségek is egyre inkább felfedezik, hiszen számukra hatalmas érték az online elérhetőség és az az enciklopédiai jelleg, amit nyújt. Szoktunk kapni megkereséseket tanároktól is, hogy például milyen műveket kéne felvenni a tartalmak közé, amit ők aztán az óráikon tudnának alkalmazni.

— Rengeteg elfoglaltságod van, és még csak nemrég jelent meg az Éppen annyi, de engedd meg a kérdést, hogy dolgozol már új kéziraton? És ha igen, mit árulhatsz el róla?

— Az elmúlt időszakban színházi darabokkal foglalkoztam, úgy tűnik, ezek közül az egyik bemutatásra is kerül az idei évadban egy budapesti színházban. A Falaink című regényemből készült még egy színpadi átirat, erről azért beszélhetek nyíltan, mert még keresi az útját a színpad felé. Nem igazán szeretek munka alatt lévő szövegekről beszélni, mert ezeknek még a léte is kérdéses. Mindenesetre annyit mondhatok, hogy egy új, hosszabb lélegzetvételű íráson dolgozom, ami jelenleg egy regény formáját mutatja. Ez sem lép ki a család mikrokozmoszából, ám némileg új hanggal, markánsabb narrátori, elemző megszólalással is próbálkozom. Nagy izgalommal készül, amikor hív, leülök, és olyankor nem is tudok mást csinálni, csak elmerülök benne.

Az alábbi galériában pedig megnézheted szerkesztőségünk könyvajánlóját: