Borítókép: Lackfi János: Keményfa Forrás: Getty Images

Lackfi János: Keményfa

Elég jó állapotú asztal volt, nagynénikémtől örököltem. Keményfából. Látom ahogy ezt kimondja jelentőségteljesen, és azt is gondosan hozzáteszi, ezt majd én öröklöm, személyesen garantálja. Ha ott volt a bátyám vagy az ikertesóm, akkor ezt a kedvükért szúrta oda, hadd egye őket a sárga irigység, amiért biztosan öröklök valamit, amit ők nem.

Ez az írás a 2021-es Éva Adventben jelent meg először.

Nem örültem neki, mert pontosan tudtam, hogy a bátyám be fog jönni a szobámba, és nyugtalanítóan halk hangon kérdezgetni kezd.

– Mit fogsz te csinálni azon az asztalon?
– A leckédet, te kis stréber?
– Gyurmázni fogsz? Lócitromból gyurmázol, ugye? Büdösek lesznek az ujjaid, ugye?
– Disznót fogsz ölni azon az asztalon? Csurog a vér? Beterítik a belek?

A bátyámnak ilyenkor gyanúsan csillogott a szeme, és általában jól elkalapált. Kisírtam magam, aztán nem törődtem vele. Az ikertesóm inkább csodálkozott, de ezzel is halálba idegesített:

– Tényleg kell neked egy asztal? Hova fogod tenni? A másik tetejére? Hogy írsz majd rajta? Matracot teszel rá, azon alszol? Lehetne bunkert építeni belőle! Fedezékből dobálózni babzsákokkal! Vagy kereket szerelsz rá, tök jó kiskocsi lenne.

Előbb-utóbb nem bírtam tovább, és nekiugrottam. Jól meggyepálom. De fürgébb volt, mint én, gyorsabban futott, magasabbra mászott a fán. Szuszogva, kivörösödve legyintettem, hagytam a csudába!

Ha egyedül voltam a nagynénémnél, amikor felemlegette az öröklést, az sem volt kevésbé kínos. Mindig úgy nézett rám, mint egy tanár, aki a jó megoldást várja. És biztos nem azt, ami eszembe jutott.

– Jaj, nagyon köszönöm. Igazán nem kéne. Nagyon szép asztal. Kedvesnek tetszik lenni! Meg sem érdemlem. Sokára lesz az még. Más is biztos örülne neki.

Mindegyikre volt válasza. Onnan tudtam, hogy egyik mondat se tízpontos.

– Igazán nincs mit köszönni, eldöntöttem, és punktum.
– Ha én valamit a fejembe veszek, akkor tankkal se állíthatnak meg. Fütyülök a világra, neked adom, bárki mondjon bármit.
– Nagyon jó hasznát veszed majd, meglátod.
– Ez nem kedvesség. Ami jár, az jár. A magam dolgait én osztogatom el egyedül.
– Az biztos, hogy nem érdemled meg, zsivány kis kölök vagy. Ha csak az örökölne, aki megérdemli, akkor soha senki nem örökölne semmit.
– Még szép, hogy szép darab, nagyapám koronáért csináltatta a háború előtt, akkoriban voltak igazi mesterek. Mutass most valamit, ami száz év múlva is bútor lesz, nem csak tűzifa. – Sokára, nemsokára, lehet, hogy holnap feldobom a bakancsot, aztán annyi. A halál nem lacafacázik, ezzel jobb tisztában lenni.
– Azt elhiszem, hogy a potyaleső tesóid örülnének, de fityiszt kapnak, nem asztalt. Ki kell azt érdemelni!
– Te is hozhatnál jobb jegyeket! Kapd össze magad! Nekem a te korodban csupa egyesem volt. És akkor az a legjobbat jelentette.


Ezen mindig elröhögtem magam, de csak legbelül mertem. Eszembe jutott apám feje, ahogy meglátja a csupa egyes bizonyítványomat. Ami nem rossz, csak régi.
Apám amúgy egyszer, mintegy véletlenül, megpendítette:

Na, ha megkapod azt az asztalt Ica nénitől, pont jó lesz a teraszra, tudunk rajta pakolászni, ha kinn sütögetünk valamit.
Éva Advent 2022 (digitális verzió)

Éva Advent 2022 (digitális verzió)

 

 

 

875 Ft

1095 Ft

Nem szóltam semmit, de fellángolt bennem a harag. Micsoda? Hogy az ÉN asztalomon, jogos tulajdonomon akartok hagymát vagdosni meg szilvát magozni a lekvárhoz? Soha! Csak a testemen keresztül! Vegyetek egyet az IKEA-ban! Piszok zsugoriak!

Hangosan már nem voltam ilyen nagylegény. Csak annyit dadogtam:
– Nem tudom.

Anyám jókedvűen közbeavatkozott:
– Barninak fogjuk adni, kinőtte az íróasztalát.
– Soha! – üvöltöttem fel. Ezt már nem bírtam tovább. Barni a bátyám volt, és akkor se adtam volna neki az asztalomat, ha lábamat csókolgatva kér bocsánatot az összes verésért. Jutalomból kapná, mert olyan ügyesen elkalapál mindig?

Anyám döbbenten megfogta az államat, és lenézett rám patakkék szemével:
– Csak nem vagy irigy, kicsikém? Ugye, nem?

Magához ölelt, én meg zavaromban és gyönyörűségemben, hogy illatos ruhájába borulhatok, azt motyogtam:
– Nem, nem.

Pedig dehogynem voltam! Inkább feltüzelem a kertben azt a nyavalyát, mint hogy átadjam ennek a mocsoknak! Néha lehetett azért jót játszani vele, és a suliban az ellenségeimet is megverte, ha kértem, de mindennek van határa…

Már családom volt, amikor Ica néni megboldogult. Nagyot néztem, amint a temetés utáni héten nagybátyám vadászathoz használt Lada Nivája nyikorogva lefékezett a ház előtt, és az öreg komótosan elkezdte leoldozni a gurtnikat a tetőcsomagtartón díszelgő műdarabról.

– Laci bátyám, segítsek?

Nem volt sokbeszédű, cigi is lógott a szájából, kezembe nyomta a rögzítőkötél egyik végét, gyerünk!

Ez aztán a keményfa! Ketten is lihegve, ügyetlenkedve csúsztattuk le a terepjáró oldalán. Kis híja, hogy ki tudtam kapni lábfejemet alóla, levágta volna vagy összetöri… Laci bátyám úgy nézett, mint aki nem helyesli, hogy erre a nemes célra képtelen voltam feláldozni a nyamvadt fél lábamat. Fejcsóválva köpte ki a cigicsikket. Becipeltük a nappaliba a szörnyeteget. Nem, nem az öregről beszélek.

Ekkorra már fel tudtam mérni, mit vettem a nyakamba az örökséggel. Ormótlan, szögletes, alig mozdítható – amúgy is zsúfolt lakásunkban mostantól folyton beleütközünk majd.
Ha jönnek apámék, meg akarják majd csodálni. Ha nem csiszolom le, nem lakkozom újra, biztos csalódottak lesznek. Mekkora kincset kaptam! A híres keményfa asztal! Gyerekkorom álma! Felidézik majd, hogy a világ minden kincséért nem adtam volna oda Barninak. Pedig kinőtte az íróasztalát! Haha! Hogy görnyedezett felette nyurga kamaszként! Haha! De én azért sem adtam volna oda! Haha! Megátalkodott voltam! Haha! Villogott a szemem! Haha! Keserű lesz a nevetésem. Könnyen röhögcsélnek, nem nekik szakadt nyakukba az asztal, mint irdatlan malomkő.

Eladni? Lehetetlen. Barniék is jönnek, keresik, hol az az irigyelt bútordarab, amiről annyit mesélt odahaza!

– Eladtad? Viccelsz?

Látom Barni döbbent tekintetét. Hát legalább őt megkérdezhettem volna. Nem azért, íróasztala van már, de egy ilyen örök darab, a családi mítosz része! Áruba bocsátottam egy idegennek? Mennyit kaptam érte? Ha pénz kell, szóljak! A fotóalbumot nem akarom elárverezni? Ennyit se jelent nekem a család?

Az ikertesóm is biztos feltűnik az érzelmes barátnőjével, aki olyan gyengéden fogja végigsimogatni az öreg fát, mint egy élőlényt. Felkacag majd:

– Tényleg kiskocsit akartál csinálni belőle? Kerekekkel? De cuki! Olyan édes kisfiú lehettél! Kár, hogy nem ismertelek, biztos már akkor beléd szerettem volna.

Hároméves fiam a sötétben nekiszaladt az asztal sarkának. Bömbölt keservesen. Hatalmas lila daganat nőtt pár centire a szemétől. Kis híja, hogy nem vakult meg. Elkaptam feleségem vádló tekintetét, amint a duzzadt arcocskát jegelte. Minek ez a kolonc a szoba közepén? Nem lehet tőle élni!

Dühbe jöttem, kifordultam a házból, és belerúgtam az egyik kerítésoszlopba. Legszívesebben nekiesnék annak az ócskaságnak a láncfűrésszel! Akkor meg mintha az eleven nagynénémet trancsíroznám szét! Hát gyilkos vagyok én? Az se megoldás, ha felajánlom Barninak. Háromszobásban laknak, ráadásul városon. És akkor ő győzne.

Apáméknak se adhatom ilyen előtörténet után. Hálátlanság még csak panaszkodni is rá.
Csattant az ajtó mögöttem. Felismertem a feleségem lépteit. Jön szemrehányást tenni. Mintha tettem volna bármit azért a nyomorult asztalért! Nem én akartam! Kaptam, mint a családomat! Meglepi csomag, tadáááám! Örök hála és köszönet!

Hátulról hozzám tapadt, átölelt. Tudja, hogy kell bánni velem. Már feleannyira se voltam mérges, igaz, duzzogtam a forma kedvéért. Hova a pokolba pakoljam azt a nyomorult vackot? A padlásra se lehet felpaterolni, nem fér be a feljárón. A pincében vagy a fészerben széteszi a penész. Cipeljem be másodmagammal, valahányszor jönnek csekkolni a rokonok?

– Figyelj, mi lenne, ha betolnánk a falhoz, és egyelőre ráállítanánk a karácsonyfát? Jól mutatna, és nem kéne olyan nagyot venni. Hm?

Aki időt nyer, életet nyer, mondják az okosok. A karácsonyfa csillog. Jobb teszem, ha nem gondolok rá, mi vár az ünnepek után.

Az akkor lesz.

Most meg most van.

Hogyan ünnepeltünk mi? 13 isteni karácsonyi fénykép majd' száz évből,1906-tól 1989-ig