Kötni nem csak a nagymamák szoktak, ahogy sokáig hittem. A puha gombolyag és a tű találkozásának manapság egyre nagyobb divatja van, akárcsak a horgolásnak vagy a hímzésnek. Nem vagyok nagy kézműveskedő, főleg azért nem, mert a kézügyességem bőven hagy kívánnivalót maga után, egy fonalbolt kirakata viszont, ahol kötőklubot hirdettek heti két alkalommal, mégis azonnal elkapta a fantáziámat. A nagymamámnál töltött kékesfehér színű délutánok, a lekváros kenyerek, a kanasztapartik, a Parlamentre nyíló erkély és az öreg hintaszék gyerekkorom derűs emlékei közé tartoznak, s a hirdetés láttán úgy gördültek belső mozimban a régi képek, mint az emlékfolyam Proust főhősénél a teasütemény elfogyasztásakor.

Még így is el kellett telnie néhány hétnek, mire regisztrálni mertem, majd néhány nap múlva átmerészkedtem az elbűvölően színes és mozgalmas Hollán Ernő utcai bolt ajtaján. Arra gondoltam, hogy épp ez kell hétköznapi nyűg ellen, erre van szüksége a napi 24 órás babázás hektikusságától stresszes lelkemnek: lelassulásra, befelé nézésre és emlékezésre, egy kis leásásra a nyugtalan felszín alá.

Amire számítottam: békebeli hangulat és harmónia fogadott, kis tarka oázis a hömpölygő nagyváros közepén. A vásárlók mind hazamentek vacsorát készíteni, csak a kézimunkára vágyók ültek egy nagy asztal körül: rajtam kívül középkorú hölgyek, akiknek már bérelt helye van a klubban, két általános iskolás korú lány, és egyikük anyukája, akivel nyugtáztuk, hogy mindketten tanítunk – utóbbiak abszolút kezdők voltak, akárcsak jómagam (bocsánat, kicsit csúsztatok, az egyik kislány már elsajátította az alapokat a YouTube-ról).

A vezető egy nyugdíjas hölgy volt, akit a bolt tulajdonosa, Török Kati annak idején törzsvásárlói mivoltában kért meg, hogy tartson itt kötőklubot. Türelmes és kedves módon mutatta meg nekünk, akik megdelejezetten követtük a mozdulatait, újra és újra, hogyan kell ezt csinálni. Átjárt az egyszerű mozdulatok ereje, egyre jobban ráhangolódtam a meditatív technikára, és leginkább egy kivattázott gyerekmesében éreztem magam, csak az asztalon gőzölgő tea hiányzott a jó értelemben vett old-school hangulathoz és szuperkomforthoz. A kötés kisimít, sima, sima, fordított, lusta: a kötésben minden ember egyenlő.

Annyira kellemes érzések kaptak el, hogy a szemem előtt máris fantasztikus pulcsik és táskák lebegtek, amiket majd mind én fogok elkészíteni a saját két kezemmel. Ez persze csak álmodozás volt: az alkotáshoz idő és gyakorlat szükségeltetik. Bolyhos, zöld fonalat választottam, mert ez tetszett, nem a legegyszerűbb egy kezdőnek, de senki sem beszélt le róla. A kötőtűk feleakkorára zsugorodtak, amióta utoljára ilyen volt a kezemben, a nosztalgia elhalt, cserébe könnyen lehetett velük bánni. A csapat néha mélyen a munkába merült, néha beszélgettünk iskoláról, gyereknevelésről: amiről ekkor szokás. Közben a nagymamám körül jártak a gondolataim, aki már huszonöt éve halott, és hogy biztosan elégedetten csettint odafent, amiért felélesztek valamit abból a tőle kapott készséghalmazból, ami csendben fortyogott bennem az évtizedek alatt.

Maximális feltöltöttséggel léptem ki este nyolckor az utcai lámpák sejtelmes fényébe, még a csípős novemberi levegő sem zavart. Decemberben újra itt a helyem, karácsony előtt a felragyogtatott bolt biztosan varázslatos, mint egy titkos átjáró a mesék birodalmába. És ki tudja, talán ajándékba is adhatok valamit, amit a boszorkánykonyhában készítek. Bár tartok tőle, inkább csak jövőre…

Galériánkban megcsodálhatsz néhány képet a boltról és a klubról, és közben tanulmányozhatod a kötés jótékony hatásait!