A hihetetlenség határát súrolja, de esküszöm, igaz: végig nem esett egyetlen csepp eső sem, hétágra sütött a nap, és az egyetlen bosszúságot az időnként meglebbenő jeges szél okozta. Manchesterben ruhátlan bulizók bóklásztak az esti utcákon, a Leedsi egyetem parkjában nyuszik és mókusok gondoskodtak a Disney-giccsről, a liverpooli Cavern Clubban pedig tömegek üvöltözték virulensen délelőtt tizenegykor, hogy ví ar liv in dö jello szabmarin.

Manchester

Csütörtökön indulok. Bosszúsan töltöm ki a terjedelmes locator formot, péntek reggeltől ugyanis szabad az út, eltörlik a csudába. Persze az utolsó napon sem kéri senki, egyedül az útlevelünkre kíváncsiak a hatóságok. Késő este szállok le Manchesterben, húsz perc alatt túlesem az ellenőrzésen, ami kisebbfajta csoda. Tíz percet veszteglek a reptéri villamosmegállóban, amikor jön egy alkalmazott, és rém határozottan közli, a villamos nem közlekedik. Csüggedten távozom, egy perc múlva rohan utánam. Mégis jár. Nem értem, mi történik, pedig kedvesen elmagyarázza, de a britek úgy hadarnak, hogy nyelvtudós legyen a talpán, aki egyetlen szót ki tud hámozni. Jobb híján bólogatok, erre megnyugszik, elmegy. 18 perc, és megérkezik a villamos.

Tizenegy körül érkezem a városközpontba, az érdekesen lepattant főutcát ellepik a részeg angol fiatalok. Mintha csak otthon lennék a hetedik kerületben, az evési-ivási szokások elő is csalogatják a bennem élő Schobert Norbit, pedig isten az atyám, ki nem állhatom szegényt. Parókát és jelmezeket viselnek, borosüvegeket lengetnek, a fiúk sortban, a lányokon spagettipántos top, miniszoknya harisnya nélkül. Hat fok lehet. Gondolkozom egy italon, hátha utána az ő szemükkel látom a világot, de inkább beájulok az ágyba a városképhez illő, közepesen ócska szálláson.

Liverpool

Másnap átvonatozom Liverpoolba. A táj időtlen szépségű, bukolikus környezet, hegyek-dombok, lovak, bárányok, völgyhidak. Tartok a London-fílingtől, de Liverpool szerencsére élhetőbb és barátságosabb hely. Még mindig ügyesen lovagolnak a Beatles-kultuszon, a legenda nem fakult meg, gombafejűek everywhere, a Mersey partján, az utcákon, Eleanor Rigby ül egy padon, a puccos pub homlokzatán Paul McCartney neve virít. Gyerekkoromban mindenféle könyvet elolvastam a Beatles-mondakörről, néha elábrándoztam róla, hogy összefutok Paul McCartney-val a Virányos úton (már nem emlékszem rá, a fantáziám szerint mégis hogy került oda), és az összes számot ismerem a She loves you lágy bájosságától a Helter Skelter punkos őrjöngéséig.

Természetes tehát, hogy felkeresem a Cavern Clubot a Mathew Streeten, ahol az együttes zsenge korában, még a világhírnév előtt rendszeresen fellépett. Délelőtt tizenegy van. Kint süt a nap, furcsa érzés alásüllyedni egy pincehelyiségbe, az idő jelentősége el is tűnik, mint a kaszinóban. Az aprócska színpadon hatvan körüli férfi Beatles-songokat énekel, a félrészeg közönség boldogan danolja vele, hogy jello szabmarin, meg let it bí. A pasi engem is megkérdez, honnan jöttem, a válaszra elégedetten csettintget. Lattét iszom, mert eszpresszót nem árulnak, én vagyok az egyetlen, aki nem meri bevállalni ilyenkor az alkoholt. Másfél órán át nem tudok elszakadni a helytől, kétszer is megnézegetem a képeket, a kiállított hangszereket, a végére a latte is beüt, együtt dudorászom a kapatos angolokkal. Csak akkor tépem el a zsinórt és hágok fel a fényre, amikor a pasi végre olyan dalba csap, amit nem ismerek (nem Beatles volt).

A kaja ára egyébként elég borsos, de szerencsére találok olyan fish and chipsezőt, ahol öt és fél font egy jókora halas-krumplis adag. Belenyugszom, hogy két font alatt nincs koffein, viszont amikor szintén két fontért majd fél kilós cheddarokra bukkanok a Mark’s and Spencerben, rögtön veszek hármat.

A Beatles-história viszont kimarad, mert arrafele négykor zárnak a múzeumok. Bánatomban keresztbe-kasul járom a várost, és mire felszállok a leedsi buszra, hogy átevezzek a vidéki Anglia békés tájaira, bedagad a bokám.

York, Knaresborough, Leeds

Leeds-ig három óra az út. Szinte mindenhol van telefontöltési lehetőség, a buszon is, de valamiért nem működik. Egy ideig ki-behúzkodom a kábelt, aztán megunom és elszundítok. Hadd merüljön. Az öcsém, aki a városkában végzi a mesterszakot, a végállomáson vár. Elkormányoz a szállásra, reggel nyolcig alszom mozdulatlanul.

Éjszaka megérkezik a húgom és a barátja is, másnap együtt kirándulunk Knaresborough-ba és Yorkba. Az angol miliőnek ez a jól ismert imázsa épp olyan, amilyenre számítottam. Knaresborough-ban csend fogad és vidéki illat, Yorkban turistafelhő, de becsülettel végignézzük az obligát látványosságokat, a katedrálist és a kápolnákat, majd isteni fish and chipset ebédelünk. Az Abszol úton annyian vannak, mint a Sohóban, a Harry Potter-bolt valójában jókora parasztvakítás, de azért veszek egy Hollóhátas cukorkás dobozt a férjemnek. Az angolok imádnak jelmezbe öltözni, itt is seregben járnak a Dumbledore-ok és McGalagonyok, az öcsém lakótársa szerint megvásárolják a méregdrága parókát és kosztümöt, aztán megy a kukába. Felháborít ez a pazarlás, majdnem hazaviszek egy park közepén árválkodó, kidobott szőke parókát, de amikor felemelem, durván hullik belőle a kosz. Mit csináltak ezek, homokot szórtak egymás fejére? Az angolok udvariasak, de őrültek.

Az utolsó napot végig Leeds-ben töltjük. Látszólag bűbájos egyetemi környék jól megszórva a nagyközönség számára főleg a Harry Potterből ismerős anglikán látványelemekkel. Estére viszont a szolid városka teljesen megvadul. Mindenfele ön- és közveszélyes huszonévesek tántorognak a szokásos falatnyi ruhácskáikban, többeket majdnem elgázolnak a kábé hússzal közlekedő kocsik, és nem férünk be tőlük a szórakozóhelyekre. Végül jobb híján egy diákkocsmában kötünk ki, ahol műanyag pohárban kapjuk a koktélt, és szemrebbenés nélkül kiszolgálják azt az embert is, aki boldogságában hol a pultra zuhan, hol az ölembe.

Másnap angol reggelit ebédelünk extra baconnel és babbal, iszonyú boldog vagyok, hogy nem maradt ki. Az öcsém másfél órás biztonsági ellenőrzést jósol nekünk hazafelé. Az angolok a Brexit óta alapos munkát végeznek, bármikor képesek szétkapni az utasok motyóit, de szerencsére most kevésbé akkurátusak. Negyven perccel megússzuk. A felszállás előtti ellenőrzésen az egyik utas közli a légitársaság alkalmazottjával, hogy nincs nála maszk, mire az addig kedves és előzékeny nő tűzokádó sárkánnyá változik: valószínűleg túl sokszor kell elmagyaráznia, hogy attól még, hogy eltörölték a maszkviselést, a repülőgépeken továbbra is kötelező. (Ilyenkor egyébként azt tanácsolják, kérj egyet valamelyik utastársadtól, már ha ad, vagy gyorsan vegyél az automatából sebészmaszkot.) Annyira felhúzza magát, hogy rá se néz az útlevelemre, és azt sem szúrja ki, hogy elfelejtettem betenni a kistáskámat a hátizsákba, így két poggyászt viszek a fedélzetre a megengedett egy helyett.

Képtelen vagyok kiverni a fejemből Suzanne Vega In Liverpoolját, utána jön az Illés-szám, bye-bye London, goodbye, pedig nem is ott vagyok. A repülőn a mögöttem ülő férfi halkan rázendít, Manchester, England, England, énekli a feleségének, bevillannak a Hair záróképei, meg hogy most is háború van a szomszédban, és érzem, hogy menthetetlenül hazamegyek.

És hogyan csomagolj utazás előtt? Tippjeink a galériában!