Borítókép: Karafiáth Orsolya: Két giccses történet Forrás: Getty Images

Karafiáth Orsolya: Két giccses történet

Azt akarod, hogy olyanok legyünk, mint azok a félnótások a suliból? Akik ugyanúgy, ugyanolyan bénán csillognak, mint ez a szerencsétlen rúzs, amivel az előbb kipingáltad magad. Egy pillanatra akár szépnek, elragadónak is tűnhet, de ragacsos, a szirupossága is csak álca, mert az édes íze alatt csak vegyszerek vannak, meg a semmi.

Ez a cikk először az Éva magazin 2021-es téli számában jelent meg.

A giccsvágy

Az én lovagomat már messziről fel lehetett ismerni. Jött, lobogott utána a földet súroló bőrkabátja, katonai bakancsa szinte felrepesztette a járdát. Ő aztán jött! A lányok meg bámulták, sőt, a fiúmat bámulta az egész gimi. Vállán patkány, akinek nem tetszik, az tehet neki egy szívességet. Pökhendin rágyújt a sarkon, vigyorogva néz a portásra, aki a múltkor elkérte a személyijét.

Zsolti elmúlt már tizennyolc, annyit bagózik, amennyit akar. Épp csak odaröffent a barátnőimnek, akik ettől elpirulnak. Alig várom, hogy kettesben maradjak Zsoltival, mert persze, megint van mit mesélni, az iskola Szerelmes Párjának a története megint folytatódott. Mi rosszul voltunk Brigitől és Andrástól, akiket egyébként mindenki látványosan irigyelt. Mindjárt elhányom magam, hadartam Zsoltnak. Ma az volt a műsor, hogy ...

…mire Brigi beért, András szirmokkal szórta teli az öltözőszekrényét. Előző héten kis tükröt ragasztott az ajtóra, amire azt írta: szép vagy! Egész délelőtt majompofákat vágtunk előtte…

... Brigi majdnem elsírta magát. De múltkor egyforma pólóban jöttek be. Meg összeilleszthető szívmedált viseltek. Meg egész órán leveleztek. Meg András az iskolarádióban elgitározta a Love me tendert, csoda, hogy nem romlott el a készülék a belefolyt nyáltól. Lidércesek ezek ketten, rázkódtam össze, és Zsolt is iszonyat arcot vágott. Mikor a Turbékoló Galambpár kilépett a kapun, mindketten rájuk vicsorogtunk.

Aztán Zsolt a hóna alá kapott, és huss, már ott se voltunk. Baromi jól néztetek ki tegnap is, ámuldozott a barátnőm, Vali másnap, aki szintén fekete ceruzával karikázta körbe a szemét a női vécében az utolsó óra után. Mint a Halál meg a menyasszonya! Micsoda baljós páros! Mint Ady és Léda! Egymás húsába beletépünk, lihegtem hozzá, és tetszett a kép. Micsoda végzetes, micsoda látványos szerelem ez! Nem ám a rózsaszín habogás, nem ám a Brigi- és Andris-féle félkegyelmű cuppogás! Elalszom ezektől a romantikázó bénaságoktól. Zsolti másnap estig nálam maradt.

Nézd, hogy tetszik, kérdeztem tőle, gyorsan felkenve egy gyöngyházfényű, Valitól nemrég kapott rúzst. Éreztem, nagyon jól áll, valahogy illik az überdepressziós szemsminkemhez és a fekete karimás kalapomhoz.

Ócska, bökte oda Zsolti, a nagyanyám nem kenné fel a piacon. De azért átölelt közben, le is csókolta rólam, és hiába tudtam, hogy dehogy gondolja ő komolyan, csak húz, azért rosszulesett. Te Zsolti, bontakoztam ki az öleléséből. Neked tetszik egyáltalán rajtam valami? Ha nem tetszene, elpazarolnám rád az időmet, bökte oda, részéről a dolgot lezártnak tekintve. De azért néha mondhatnál bókokat, mondtam duzzogva. Te jó ég, minek? A kérdése egészen őszintének tűnt.

Azt akarod, hogy olyanok legyünk, mint azok a félnótások a suliból? Akik ugyanúgy, ugyanolyan bénán csillognak, mint ez a szerencsétlen rúzs, amivel az előbb kipingáltad magad. Egy pillanatra akár szépnek, elragadónak is tűnhet, de ragacsos, a szirupossága is csak álca, mert az édes íze alatt csak vegyszerek vannak, meg a semmi. És látod, egy csók elég volt, már el is tűnt az egész a szádról. Volt, nincs. Én nem hajbókolok előtted, és nem küldök gennyes képeslapokat úgy, hogy mindenki lássa. De azért már elég régóta kísérgetlek.

Ez igaz, gondoltam. Ez igaz, mondtam neki is. De azért jólesne, ha néha egy-egy kedvességet is mondanál. Például itt van ez az új fejdíszem is, tettem a fejemre a csodás kreációt, elképesztő gyűjteményem egyik friss darabját. Zsolti sosem mondott egy szót sem ezekre a szerintem kitűnő alkotásokra, amik fura hajpántok voltak bőven meghintve kisebb nagyobb, színes, rikító, csillogó virágokkal, díszekkel, műhajakkal, egyebekkel. Zsolti nagyot nyelt.

Azt hittem, értékeled, hogy nem kommentálom ezeket, szólt halkan. Reméltem, folytatta, hogy sosem merül fel közöttünk ez a kérdés. Mert neki konkrétan az jut eszébe minden nap, ha rám néz, hogy olyan vagyok ezekben, mint egy elmegyógyintézeti ápolt. Mindig csak abban reménykedett, egyszer én is tükörbe nézek… De hát ki ő, hogy kritizáljon. És ebben a pillanatban hihetetlen gyöngédség áradt szét bennem. Mert ez tényleg felért az összes giccsparádéval, amit, hiába minden, a lelkem mélyén irigyeltem a látványos szerelmesektől.

Hogy hát Zsolti, a nagyszerű Zsolti, bár cikinek tartja, amiket magamra aggatok, mégis mindig elém jön, mégis mindig felnyalábol, és végighordoz ország-világ előtt. Kell ennél nagyobb bók? Nagyobb vallomás? Na, húzzunk le a kocsmába, néztem rá. És a fekete rúzsomat kentem fel. És belesétáltunk bumszli bakancsainkkal a naplementébe.

Forrás: GettyImages

A világ gyémánttengelye

Gyenge voltam, elesett és már ittam is. Hogy az öltözőben, aztán a színpad előtti várakozóban ne vegyék azonmód észre, magamra locsoltam egy fél üvegnyi parfümöt, egy émelyítően édes illatot, ha bele akarok szédülni a rózsaszín párába, elég csak lehunyni a szemem, olyan erős, hogy bármikor újraélem azt a tömény, nehéz, giccses illatot. Előző nap kaptam ajándékba, egy udvarlótól, aki ilyennek akart látni engem: kicsinek és édesnek. Képtelen mámor. Szédülős.

Nemsokára ki kell állnom, zakatolt bennem. Szavalnom kell, előadnom. Mint utoljára kamaszkoromban. Mennyi versmondó verseny. Mennyi tévedés. Ma már tudom, mekkora hiba volt kislányszájba adni a Tudod, hogy nincs bocsánatot például. Ma is elvörösödöm, ha arra gondolok, ahogy cincogtam csak a színpadon, vagy épp mennydörögtem, mert azt hittem, arra van szükség. Nem értettem, miről szavalok. Máig beugranak a fülembe tapadt hamis, félrecsúszott értelmezéseim. De szerepelni akartam! És leginkább ettől szellemültem át. Érdekes volt a vers? Nemigen.

Emlékszem, másodikos riadt egérkére, ahogy küzdöttem a verssel. A felkészülésnél a legfontosabb az volt, hogy megvehessek egy cuki pöttyös blúzt. És ahogy ajakbigygyesztve kiáltottam, hogy: „légy, ami lennél, férfi ”! Ezt nálam megvetőbben senki nem tudta volna a hallgatóság elé lökni. (De Zsoltinak tetszett!) És halálosan megsértődtem, mikor a zsűri a fejemre olvasta, hogy szerintük nekem fogalmam nincs, miről beszélek, és nem értik a versválasztásom. (Idióták, nyárspolgárok, azt sem tudják, mi az a vers, szorította meg a kezem Zsolti.)

Azóta is hány, de hány szánalmas, ripacskodó hangon hallottam már a legszebb, legmélyebbre ható verseket! Váratlan pontokon szinte kiabálva, kiszámítottan, kidekázva, kicsikarva olcsó érzéseket. Mintha a mű csak apropó lenne egy kis színészkedésre. És nem csupán a gyerekek és a kamaszok sajátja ez a totális félreértésen alapuló versmondás – nagy színészeink között is igen kevés tud jól nyúlni a versekhez. Most is nemet kellett volna mondanom, dobolt bennem az érzés, amit a részegség még inkább felhangosított.

De annak a felkérésnek, hogy együtt ünnepeljük József Attila 100. születésnapját úgy, hogy a felkért írók a kedvenc versüket elszavalják, nem tudtam ellenállni. És természetesen a Nagyon fáj címűt választottam. Amit álmomból felkelve is. Vissza kéne lépnem, dőltem a falnak. Elájulok, gondoltam a fal hűvösétől. Aztán egyszerre csak azon kaptam magam, hogy fel vagyok mikroportozva és a színpadra löknek.

És állok egymagam a hatalmas pódiumon.

Reflektorok, iszonyat erővel, de így is tudom, hogy szemben a telt ház és a teljesen kitöltött várakozás. És ami onnantól vitt, az nem belőlem jött. Az a vers ereje volt. Megtartott engem is, és felemelte a feszült csendet. Más szintre helyezte. Valami hirtelen, abban a lehetetlen állapotban megtalált hangon tört el belőlem a szöveg. Ritkán érzem, hogy nincs bennem megjátszás, csalás, hogy nem akarok tetszeni, hogy valami igaz jön elő belőlem. Azt hiszem, erre képes a költészet. „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

Néha szeretném azt hinni, hogy aki csak egy ilyen nagy verssel találkozik, többé nem lesz nyitott a képeslaplírára, az olcsó rímekre, az üresen, de hatásosan lecsapódó sorokra. Aztán azon kapom magam, hogy könnyezek egy abszolút hülyeségen, egy béna sláger szól, én meg szétfolyva heverek a kanapén.

Nem mondod, hogy ezen a giccsparádén csúsztál el, néz rám a barátom. És már felnőtt vagyok, negyven felett, és ő már persze nem a Zsolti, miért is lenne. De azért talán mégsem voltak hiábavalóak az irtó szirupos álmaim az örök szerelemről… Majd ez. Majd éppen ez. De ezt már a dal csinálta, mosolygok, gyöngyházfényű ajakkal.

Kíváncsi vagy, mit árul el rólad a kedvenc rúzsod színe? Galériánkból megtudhatod!