– Gyerekként és/vagy verszene-lemez-hallgatóként nemzedékek sora rajongott már a Kalákáért. Mindent elmond, hogy a soron következő egri Kaláka Fesztivál a 45-ik a sorban.

– Hát igen, komoly története van ennek. Maga a Kaláka idén 56 éves, és annak idején nagyon hamar nagyon sok helyre hívtak minket. Miskolcon talán már 1970-ben is játszottunk, ők kerestek minket, azt sem sejtettük, honnan tudják az elérhetőségünket. Miskolc amúgy is közel áll hozzánk Vilmos öcsémmel, mert dédapám, nagyapám mérnökként dolgozott a vasgyárban, apám pedig Diósgyőrben született. De ez csak egy mellékzönge, a lényeg, hogy sokat játszottunk ott. A Városi Művelődési Központ meg 1980-ban felajánlotta, hogy találjunk ki valamilyen programot a Diósgyőri Várban. Mi már játszottunk több folkfesztiválon – elsősorban Nyugaton –, és beugrott, hogy csinálhatnánk egy ilyet itthon is. Akkor még az egész régióban (a szocialista blokkban – a szerk.) nem volt ilyen. Végül tíz éven át tartó együttműködés lett ebből, a Művház adta a hátteret, és én voltam a művészeti vezető. Nagyon sok izgalmas dolgot csináltunk közösen.

– Mindezt a Diósgyőri Vár négy tornya közé kell elképzelnünk?

– Hát az egy csuda helyszín volt, egy fenséges rom. Nem a tömegekről szólt, körülbelül 1000 ember fért el az egyetlen színpad előtt, de utánozhatatlan volt a hangulata. A világ minden tájáról szívesen jöttek az előadók, még Új-Zélandról is, annyira különleges volt az egész, de persze a hazaiak közül is a legjobbak csatlakoztak hozzánk.

– És aztán jött a rendszerváltás…

– Nos, a művelődési ház a korábbi formájában gyakorlatilag megszűnt. De mégiscsak vinni kellett ezt az immár nemzetközi hírű fesztivált, így saját kezünkbe vettük a szervezést, tulajdonképpen ezért jött létre a Kaláka Alapítvány.

– De ettől még maradhatott volna Diósgyőrben a fesztivál. Hogyan kerül Egerbe?

– A turizmus miatt lassan elkezdték a várat átépíteni, „helyreállítani”. Egyre több lett a beton, egyre kisebb lett a hely, és akkor még mindig tovább építették, aztán valami megsüllyedt, talán az egyik torony. Szerencsére nagy szeretettel fogadtak minket Egerben. Ott tényleg megtaláltuk a helyünket az Érsekkertben, ez még szabad levegőjű hely szép környezetben, sok a fa, és ennek is megvan az a hangulata, ami a Kaláka Fesztivált jellemzi.

– Nagyon sokan vannak, akik kisgyerekként találkoztak a Kaláka zenéjével, és nagyon kevesen, akik „folk” vagy „akusztik” vagy egyéb jelzőt aggatnának rá. Mi a helyzet a fesztivállal? Eredetileg – ahogy mondtad – folkként indult. Mennyire ilyen irányultságú a közönsége?

– A közösség, a szabadság érzése volt a lényeg mindig. A „folk” nagyon hamar „világzene” lett, nem utolsósorban a kiadóknak és a terjesztőknek köszönhetően. A Kaláka indulásakor a velünk egykorúaknak muzsikáltunk, de ez megváltozott, mára nagyon heterogén a közönség, mindenféle korosztály és réteg megtalálható – a velünk egykorúakat továbbra is beleértve (nevet). Igyekszünk minél igényesebben megfelelni ennek, nem véletlen, hogy egy verskoncerttel kezdünk június 26-án a Színházban a Misztrál együttessel közösen, ami a Szabó Lőrinc évfordulóhoz kapcsolódik. Aztán az Érsekkertbe költözünk, fellép például Romano Drom, Makám, Vujicsics, Sebestyén Márta, és a többiek: nagyon színes az egész. Délelőtt a gyerekeknek a Kaláka és Vilmos öcsém külön műsort is játszik, és lesznek bábszínház-előadások, játszóház, satöbbi. Templomi koncertet is adunk szombaton délután, ami ráadásul ingyenes, szóval érdemes végignézni a programot, mert a hagyományainkhoz méltóan változatos lesz.

– Vannak olyan fellépők, akik a 45 év alatt állandó társaitok voltak a Kaláka fesztiválon?

– Bizony vannak. Ennek a fesztiválnak mindig jellemzője volt a minőség, legyen a fellépő műfaja folk, világzene, népzene vagy énekelt vers. A minőség, az érték volt a lényeg és ebben nagyszerű társakra találtunk. Már az első fesztiválon is szerepelt a Muzsikás együttes, ők állandó fellépők, csak egy-egy év maradt ki. De sok más kortársunk van, és jönnek a fiatalok is, akik a mi gyerekeink korosztálya, például a már említett Misztrál.

– Ez valahogy bele is van kódolva a Kaláka-jelenségbe. Annyira sokszínű, a jazztől a klasszikus zenén át akár a popzenéig terjedően, hogy törvényszerűen sokszínű lesz a róla elnevezett fesztivál is.

– Igen, hát mindig azt szoktam mondani, hogy mi nem egy stílus vagyunk, hanem egy műfaj. Mi verseket éneklünk és minden vers más. Miért ne lehetne Arany Jánost balkáni ritmusban énekelni? Kicsit minden idézőjelben van, mert az archaikus, a magyar népzene, a jazz, a sanzon és a többi egymásnak is felelget. Más muzsikusokkal, még a Miskolci Szimfonikusokkal is többször léptünk fel közösen. Valóban sokrétűek vagyunk, és ezt jobbára a verseknek köszönhetjük, mert a zene nálunk a verset szolgálja.

– Ez talán válasz arra is, hogy a Kaláka 56 éve alatt hogyan sikerült az összes különböző kulturális-gazdasági szcénában sikeresnek maradnotok.

– Érdekes, mert 1969-ben, amikor indultunk, problémát jelentett, hogy hova soroljanak be minket. Akkoriban az Állami Hanglemezgyártó Vállalat (az egyetlen, központilag felügyelt kiadó, a szerk.) két részleget vitt: volt a komolyzenei és a könnyűzenei lemez. Nem igazán sikerült besorolni minket egyikbe sem, nem is volt saját lemezünk nyolc éven át. De szerencsénk volt: amikor megalakult a Hungaroton irodalmi osztály, ott sok lemezünk jelent meg, 1990-ben pedig megalapítottuk a saját kiadónkat.

– Az sejthető, hogy egy ilyen fesztivál, plusz párhuzamosan a zenekar menedzselése, akár csak az aktuális éves naptár elkészítése komoly feladat.

– Szerencsére régóta „kalákában” csináljuk ezt is. Vagy egy jól működő kis csapatunk, a Kaláka Fesztivál szervezése régóta közös munka, bár hál' istennek kapunk hozzá támogatást. Vilmos öcsém lemezei, kiadványai szintén ide tartoznak. Minden itt történik (körbemutat). Van persze egy szép irodánk a szemközti épületben, nagy szerencse az is. (Az asztalon heverő különböző méretű furulyákra néz, közben, mintegy varázsütésre, fentről gitárral kísért ének szűrődik le. Dániel rám mosolyog: „Vilmos gyakorol”.)

– Idén vagy 75 éves, ugye? Gratulálunk, és elmondhatjuk, hogy irigylésre méltó ez az értékteremtő közeg, ami körülvesz.

– Áprilisban, igen. Köszönöm szépen. Április 22-én, a születésnapom előestéjén nagyszerű társaságban fogjuk játszani a Teljesség felé dalsorozatot Miskolcon, az Ady Művelődési Központban, 23-án pedig Budapesten a Thália Színházban. Állandó kihívásokban élünk, ami folyamatosan frissen tart. Említetted a gyerekdalokat. Annak idején a Hanglemezgyárból felkértek minket, hogy készítsünk egy gyereklemezt. (Ez lett később a Pelikán c. Kaláka album – a szerk.) Hát azt se tudtuk, hova kapjunk. Gyerekversek? Aztán egész szépen megcsináltuk, pedig Weöres Sándor is megmondta, hogy ő bizony sosem írt gyerekverset. De a titkot Kányádi Sanyi bácsi fejtette meg: nincs olyan, hogy gyerek- vagy felnőtt vers, csak vers, meg nem vers, és az sem baj, ha a szöveget valaki előbb énekli, mint ahogy érti.

– Tudsz személyes példát mondani?

– Egyszer, emlékszem, egy óvodásoknak szóló műsorban feltettük a kérdést: „Na, mit játsszunk még?” „Tudod, hogy nincs bocsánat!” rikoltotta egy óvodás hang. És akkor eljátszottuk József Attila egyik legkomorabb versét hetven óvodásnak. Hát így. Ennek van értéke.