Őszintén hiszem, hogy nagyon sokat köszönhet a magyar irodalom az Így szerettek ők könyveknek, rég nem látott figyelmet kapott a szépirodalom, és benne (a nekem kedves) költészet. Az Írjál és szeressél szépen összeolvasható egyébként ezekkel: a könyvben jelöltük, hol, melyik Így szerettek ők kötetet érdemes elővenni, ha a történet további aspektusaira is kíváncsi az olvasó.

Mielőtt azt hinnétek, 125 csöpögős levelet fogtok olvasni, elmondom, hogy ez nem így van. Mert a szerelemhez az is hozzátartozik, hogy piszkosul fájni tud, néha el sem igazán kezdődhet. Nem pusztán a meleg érzéseket valljuk be egymásnak, de beszámolunk a hétköznapokról, a családunkról, munkánkról, és igen, megesik az is, hogy elkerülhetetlen a búcsú: személyes indíttatásból vagy kényszerből, munkatáborból, fogságból, esetleg egy másik nő/férfi ágyának kétséges biztonságából. A magyar történelem pedig színes hátteret szolgáltat az érzelmek kavalkádjának. Szóval lelkigyakorlatként is melegen ajánlom, híres és kevésbé híres művészek, történelmi személyek és civilek előre megfontolt szándékkal elkövetett hazugságainak és persze igazmondásainak történetét.

Érdemes végiggondolnunk ezt az előző mondatot, különös tekintettel az előre megfontolt passzust. A 21. század a levél utolsó százada. Nyáryt ez foglalkoztatja, ez az elmúló, még hozzáférhető, de egyre inkább kiveszőben lévő kommunikációs eszköz. Mert hozzáférhető, valójában még mindig van lehetőségünk kézzel leírni érzéseinket és postára adni a papírt. Nekem tetszenek az ilyen altmodisch dolgok, de lássuk be: nem praktikus. Amikor Krisztiánnal a könyvről beszélgettünk, sokszor rácsodálkoztunk, mennyire nem tudunk már várni (pl. válaszra) vagy mennyivel kevesebb véglegesnek, de legalábbis offline postafordultáig érvényesnek szánt mondatot írunk le egymásnak. Még a találkozóink időpontját és helyszínét is lazán kezeljük – a chat és a telefon mindenre megoldás, régen nem volt lehetőség ennyi variálásra és módosításra. A másik vagy ott volt, vagy nem volt ott.

Tudok néha keseregni a jelenen és elsiratni ezt a pusztuló világot, de most pont azt akarom mondani, hogy ebben a fluid és a változás lehetőségét folyton felkínáló környezetben is vannak biztos pontjaink, nekem leginkább a családom és a barátaim, jobb napokon a munkám és a természetesen a kutyám is ilyen. Kivételesnek tartom, hogy a munkahelyemen megtaláltam az egyik legfontosabb barátom, akivel ráadásul rengeteg kreatív közös munkám van. 24 éves voltam, amikor Krisztián bizalmat szavazott nekem és már bőven sikeres íróként megkért, hogy szerkesszem meg a könyvét – korábban alig valamit szerkesztettem. Ennek a bátor ötletnek az elfogadásához persze kell egy csodálatos és támogató kiadóvezető is, az is megadatott.

Szóval elég sokkal jövök nekik, Nyárynak nemcsak ezért a bevállalásért, hanem azért is, mert mind a munkában, mind a barátságunkban megtanított türelmesebbnek és megértőbbnek, kevésbé moralistának lenni (még mindig moralista, türelmetlen és heves vagyok). Barkochbában különben verhetetlen, imádja Szécsi Pált és utálja a tökfőzeléket, és szoros lenne a verseny, ha meg kellene mondani, melyikünk ír rondábban. Sokat tud rólam és mindent az összes férfiről, akihez valaha közöm volt: mindig képes érdeklődve hallgatni.

A levél műfajának vége, a világ minden korábbinál gyorsabban változik, de azért találni biztos pontokat. És talán van értelme elmondani nekik, hogy fontosak, a barátoknak és a családnak mindenképpen, persze ehhez nem kell levélírásra szánni magunkat. Hogy ha szerelmes lennék, már valószínűleg nem írnék levelet (amikor írtam, nem volt sikere), de ha valaki bátrabb és elkötelezettebb nálam, annak inspirációs forrásként szeretettel ajánlom Nyáry Írjál és szeressél könyvéből Örkény István levelét Nagy Angélának. Örkényhez (ezután) én is hozzámentem volna.

Érzem, hogy ezt a kis gyanakvást játszva oszlathatnám el azzal, ha felsorolnám a „meglátni és megszeretni” címszavait. Bizonyára enyhítő körülmény lenne, ha azt írnám, hogy „nem tudok Maga nélkül élni”. Mindezt nem írom, mert nem így van, s az írók még az életveszély perceiben sem szeretnek hazudni. S egy emberi kapcsolat mindig életveszély. Ami van, az különben is több ennél; úgy érzem, hogy valami közünk van egymáshoz – vagy inkább: nekem Magához. Kérem, tekintse enyhítő körülménynek ezt. […]

Idefenn lakom a Baánnál. Három napig csak. Holnap – szombaton – és vasárnap a 3/45-ös autóbusszal leszaladok a Máv elé. Ott várok Magára a megállónál. Kétszer várhatok csak Magára; kérem, jöjjön el.

„Ismeretlen tisztelője”:

Örkény István