Borítókép: Kellett már a járvány után, akár egy falat kenyér - Tíz nap Horvátországban, a kabócák földjén Forrás: Puskás Tibor

Kellett már a járvány után, akár egy falat kenyér - Tíz nap Horvátországban, a kabócák földjén

Túlcsordul bennünk a nyaralási hajlam: a tavalyinál is erősebb, már-már parancsoló drive-ként tör felszínre. Menni kell valahova, ami nem a halálra unt lakás; menni hegyre, völgybe, partra, vízbe, strandra, kempingbe, bárhova, ami a nyár általánosan elterjedt fogalomkészletébe beilleszthető.

Tíz nap Horvátország, hullámzó tenger, napfény, kabócák, az ösztönén toporzékol, kell, kell ez nekünk a járvány után (közben), akár egy falat kenyér. Úgyhogy július végén barátokkal, kisgyerekkel, telitömött autóval nekivágtunk a Balkán-félszigetnek.

Az agy már a budapesti kánikulában is takarékra lett állítva, ez jól jön, amikor nyikkanás nélkül szállunk be M. és S. kocsijába. Én és P. csak akkor férünk el az utastérben, ha összegömbölyödünk, mint a sündisznók. Előttünk hét órás út, és ki tudja, milyen sor(s) vár a határon. Sic itur ad astra.

Nem baj, M. és S. két és fél éves kislánya, Zs. – akit az ezernyi cuccért és a gyerekülés okozta kényelmetlenségekért hibáztatni lehetne –nagyon cuki. Átmatricázunk vele néhány órácskát, az egyik állatot nem ismerjük fel, ezért elnevezzük törcsögnek. Zs. nem haragszik ránk, amiért hülyék vagyunk, és ebben az állapotban érkezünk meg a határra, ahol előttünk összesen négy autó árválkodik.

A covid útlevelünkre hanyagul rápillantanak, el már nem veszik. Horvátország megnyílik, mint a kocsmaajtó, nincs itt semmi látni- és ellenőriznivaló, tessék kérem továbbhaladni.

Háború és járvány

Elképesztő, hogy ezen a békés nyaralóktól hemzsegő földön, a volt Jugoszlávia legnépszerűbb utódállamában negyedszázada még lőttek. Tizenéves voltam, jól emlékszem a modus vivendi végére, Emir Kusturica vitatott Undergroundjára, a híradóban látott, túl közel lehullott bombákra, az üszkös romokra, az áldozatokra, Tudjman és Milosevic ábrázatára. A suttogásra, hogy talán nálunk is ez lesz.

Forrás: Puskás Tibor

A testvérgyilkos délszláv háború sebei turistaszemmel mára begyógyultak (legalábbis nem láttam gránátveszély miatt lekerített részeket, mint korábban; persze ki tudja, mi munkál a mélyben), a szélsőségekbe hajló nacionalizmusnak pedig szerencsére csak néhány karikatúrába illő megnyilvánulását láttuk – erről majd később. Persze ha tágabbra nyitjuk a szemünket az átlagos burekzabáló látogatónál, homályosan láthatjuk a karcos valóságot.

Áll előttünk egy ütött-kopott, esetenként szanaszét omlott ház golyónyomokkal és Zaporozseccel, mellette pedig, mint egy másik dimenzió, meredezik a pöpecmód helyreállított műemléképület, a csiricsáré újgazdaglak, a hívogató balkánromantikus vendéglő.

Ennyi, és néhány emléktábla – a háborúnak még az emlékét is igyekeznek sóval behinteni.

A covidjárványból az itthoninál valamivel több érezhető. A boltban kötelező a maszkviselés, igaz, a szabályokat mindenütt másképp alkalmazzák. A jezerai boltból S.-t például kiküldték, mert otthon felejtette a maszkját, egy másik városban viszont minden további nélkül besétálhattunk fedetlen arccal, mivel láttuk, hogy a helyiek is így tesznek.

Forrás: Puskás Tibor

Napközben

A hőség nyomása alatt képtelenség bármi értelmeset csinálni, ezért főként jezerai apartmanunk teraszán henyélünk neglizsében. Üvöltenek a kabócák, G-dúrban, mi másban, néha tikkadtan elvánszorgunk kávéért és szélessávú internetért a közeli kávézóba, majd csobbanunk egyet a tengerben. S. reggelente megszállottan kajakozik, majd hazarohan, és részletesen elmeséli az egészet, akkor is, ha nem történt semmi. M. Zs.-vel pancsol. Jezera partja egyszerre vadregényes és barátságos hely: a strandot bólyák szegélyezik, szemben egy bűbájos sziget, melynek láttán eltervezzük, hogy SUP-ot fogunk bérelni – persze nem tesszük -, ugyanakkor mindenütt ott vannak a jellegzetes balkáni sziklák a rájuk tapadó tengeri sünökkel, olyanok, mint habokba süllyedt kátrányfekete ékszerek. A kánikula néha enyhül, az egyik ilyen napon Sibenikbe buszozunk, és bejárjuk a turistákkal tömött, festői óvárost.

Az utolsó két napot Pag varázslatos szigetén töltjük. Itt erősebben „harap” a tenger (P. elragadó kifejezése a nyílt vízre), külön utca dukál a turistáknak bazársorral, olcsó mütyürökkel, és külön utcája van a helyieknek, akik görögös lazasággal támaszkodnak a padjaikra, cigiznek, kávéznak, sudokut fejtenek, vagy lepusztult templomokban zongoráznak elképesztő művészi hozzáértéssel. M., S. és Zs. a minividámpark lelkes látogatói. Egy este hajós lagziba botlunk, az ifjú pár a parton bámészkodókat is bevonja a mulatságba, utána összehaverkodunk a tízéves Larával, akinek az anyukája az egyik ruhaboltban dolgozik, a kislány pedig ide-oda rollerezik a hídon a város két oldala között. Egy ízben átugrunk Kosirinába is: azúrkék ég alatt dörögnek a hullámok a sziklákon, söpör a szél, és lélegzetelállító kilátás nyílik a tengerre és a környező szigetekre. Egyébként is imádjuk ezt a szabdaltságot: bármerre autózunk, állandóan egy darabka tengerrel találjuk szembe magunkat. Folyton Zorán Romantikáját dudorászom, idegesítő dallamtapadás, szerencsére a „napfény megéget” után sose jut eszembe, mi következik.

Forrás: Puskás Tibor

Este

A balkáni hangulat sötétben ér a Maslow-piramis csúcsára. Ilyenkor elcsendesedik a meleg, előbújik a hold, a kabócák radikális kórusa duruzsolássá szelídül, az ember pedig úgy érzi, hogy hamvaiból újjászületett. Jezerában négy éve rendszeresen rockfesztivált szerveznek, ami a szerény Woodstock nevet viseli, naná, hogy meglátogatjuk. A darabos érintésű fű és a marihuánaillat stimmel, harsog a színpadról a kamaszmetál, mindenfelé gyerekek futkosnak és cigánykerekeznek, a közönség olcsó, de meglepően finom bort iszik, fölöttünk kivilágított templom a dombtetőn, körülöttünk olajfaligetek, bokrok – ha valakinek pisilnie kell. Mert vécé, az nincs. Egy ideig tűrök, aztán egyre erősebb meggyőződés ereszt bennem gyökeret a végsőkig kitartás tarthatatlanságáról.

A séták is felérnek egy megváltással. Balzsamos éjjeleken Jezeráról Tisnóba átballagni maga a tökéletes léleksuvickolás: a szikláktól ölelt öblök látványától és a távolból átszivárgó, vízvitte zenétől a legkérgesebb szív is felforrósodik.

Csendes belső katarzissal viaskodunk, az ilyen élmények fénytörésében mindig úgy tűnik, mostantól minden rendben lesz. A tisnói parton vörösbort iszunk, egy srác gitáron, cselló- és cajonkíséretre, saját értelmezésben énekel a Beatlestől Michael Jacksonig mindenfélét, mi duzzadunk a boldogságtól, és már-már hiányzik egy motívum, egy apróság, ami fanyar, ironikus, talán keserű lenne ebben a fenenagy balkáni idillben.

Forrás: Puskás Tibor

Gasztronómia

Visszautalás. A fanyarságra és a nacionalizmusra egyaránt. Az a hír járja, hogy a horvátok rendesen át vannak itatva magyargyűlölettel, mi ennek közvetlen és egyértelmű jelét nem tapasztaljuk, de találkozunk a vegytiszta káeurópai bunkósággal, amit csak nevetve lehet túlélni. A jezerai pékség eladónője burekrendelésünknél olyan érthetetlenül tapló lesz, amire egyszerűen nem vagyunk felkészülve: pofákat vág, a szemét forgatja, megvetőn szórja elénk a visszajárót, s amikor a viselkedéséért kikacagjuk, gúnyosan visszanyerít. A burek hideg és ízetlen, meg sem közelíti azt a csodakreálmányt, amit néhány napja ettünk Sibenikben. Máig nem tudom, mi baja volt velünk: talán hülye turistáknak kívánt erkölcsi továbbképzést tartani, talán egy magyar nővel szökött el a férje, csak hogy előbányásszam a Trianon kapcsán gyakran emlegetett Clemenceau neje-metaforát. Szívem nyugalmának érdekében ezt a pekarát ezentúl messze elkerülöm, de még a többibe is gyanakodva nézek kintről, mielőtt betenném a lábamat.

Szerencsére a kulináris élmények nem maradnak a jezerai eladó szintjén. Sibenikben forró bureket eszünk, később giricét, tintahalat egy tengerparti padon, és farkasszemet nézünk az amerikai turistákkal, akik leplezetlen nyálcsorgással bámulják a kaját. Tisnóban van egy bisztró, ahol viszonylag olcsón árulnak kishalakat sültkrumplival és salátával. A horvát konyhaművészet csúcsa pedig egy kedves jezerai étteremben talál meg bennünket (ironikus, hogy épp a pékség mellett áll), ahol eltüntetünk egy kétszemélyes haltálat: borral együtt belekerül tizenötezer forintba, de bőven megéri. A helyi férfiak közben többszólamban éneklik a balkáni mulatóst, ez a spontán zenélés és dalra fakadás egyébként is jellemző, nem várnak cserébe semmit, csak úgy maguknak, befelé muzsikálnak, rá se néznek az idegenekre.

Forrás: Puskás Tibor

Going Home

Pagról indulunk haza, döcögünk a határ felé. Zs. végig tündéri volt, ezt a jó szokását a kocsizás alatt is megtartja. Már egészen megszokott minket, P. felrakja egy farönk tetejére, ott táncolnak, amíg megtörténik a pelenkacsere. Aztán neki a Bing nyuszi, nekünk a hallgatás jut. S. általában többet beszél, mint egy sportkommentátor, de most hangját nem hallani, csendben vezet. M. altat. P. az anyósülésen alszik. Az idő is érthetetlenül lehűlt: nem szeretem a meleget, ez most mégis elszomorít. Bámulok ki az esőáztatta ablakon, alattomosan kúszik belém a posztnyaralás-depresszió, és azzal vigasztalom magam, hogy még nincs vége: csak kettőt kell aludni, és máris utazunk Balatonfüredre, a sósvíz után édes emlékeket gyűjteni.

Nézd meg, milyen Spanyolországban vakációzni!