Kis túlzással majdnem minden elő volt készítve. Megcsináltattam a lejárt útlevelemet, átnéztem a ruhatáramat, hogy mi alkalmas belőle a szeles-esős Albionba, megfelelő táskát kerestem, kétszer videócseteltem Á.-val és Zürichben élő húgommal, D.-vel, aki szintén utazott volna nyolc éves kisfiával együtt. Átbeszéltük a manchesteri repülőtérről Leeds-be való csatlakozási lehetőségeket, a tervezett programokat, mindent, amit ilyenkor szokás. Álmodozás, kezdem is a következő mondatot az Emil. RuleZ! régi dalszövegével, hiszen ennyi lett az angliai kiruccanásból.

Már akkor sejtettük, hogy baj lesz, amikor előrukkoltak ezzel az omikronnal. Vagyis én sejtettem, Á. csak legyintett. Idén úgyse zárnak, jelentette ki magabiztosan, elfeledkezve az előző másfél évről, amiben a felkent hozzáértőktől származó optimista jóslatok sorra buktak meg. Karácsony, biznisz, fogyasztás, turizmus, minden gazdasági megfontolást elsöpör a következő hullám, ha jön, ezt a leckét mára alaposan megtanulhattuk.

Csütörtökön repültem volna Manchesterbe. Előző szombaton olvastam Boris Johnson bejelentését egy villányi hotelban, kellemesen felfrissülve a kirándulástól, a jakuzzitól és a szaunától, indulóban a siklósi vár felé. Minden porcikámban áthűtő élmény volt. Jövő keddtől az Angliába utazó gyorsteszt helyett PCR-tesztet köteles csináltatni. Oké, ezt még vállalom, gondoltam, bár nem olcsó mulatság. A kötelező karantén híre azonban elfújta a maradék reményt is. Csütörtökön este érkeznék az országba. Másnap tesztelnek. Mondjuk szombatra megvan az eredmény – bár erre senki nem vállal garanciát. S addig? Dekkolhatok az öcsém félhomályos kollégiumi szobájában, majd utána sétálgathatok egy napot a nem túl izgalmas Leeds utcácskáin, mielőtt vasárnap kizötykölődöm Manchesterbe és újra repülőre ülök a közel háromórás útra. Se York, se Liverpool. Van értelme? Nincs, nyilván.

Két napon múlt.

Úgyhogy könnyek között, de hagytuk az egészet a csudába. A légitársaság, amivel repültem volna, ismét korlátlanul módosíthatóra változtatta a repülőjegyeket, de csak egy héttel az indulás előtt. Erről lemaradtam, a pénzemnek búcsút inthetek. Nem roppantja össze a családi kasszát, de boldogsággal sem tölt el a tudat, hogy épp a legrosszabb sávba csúsztam: ha kicsivel korábbra foglalok, még éppen kijutok, ha későbbre, átvariálhattam volna az indulást ingyen. A húgom anyagilag ugyan rosszabbul járt, csillagászati összegeket fizetett ki a jegyekért, ráadásul a fia is nyűgös lett, amikor megtudta, hogy a hülye vírus miatt nem találkozhat Á.-val, de ők legalább átfoglalhatják az utat tavaszra.

A legrosszabb a csalódottság. Két hónapon keresztül ismételgettem a fejemben, hogy ne éljem bele magam, olyan időket élünk, amikor hétköznapi tapasztalattá vált, hogy számolni kell a váratlannal. Mégsem sikerült kivédeni. Rossz szájízzel keltem csütörtökön, szomorúan törölgettem a mailjeim közül a légitársaság sürgető üzeneteit, elképzeltem, ahogy a nevemet ismételgeti a reptéren a hangosbemondó, hogy last call, dear Mrs. Hegedus, kérjük, sürgősen szálljon fel a gépre, különben maga nélkül startolunk. Aztán rájöttem, hogy nem fogják, hiszen be se csekkoltam. Egyszerűen törölnek az utaslistáról.

Epilógus: Á. csütörtök este küldött egy üzenetet. A gépem a rossz időjárás miatt órákat késett, biztosan lemaradtam volna a manchesteri csatlakozásról. Elképzeltem magam csomagokon kuksolva egyedül, hóban, hidegben a behavazott buszpályaudvar közepén, és napok óta először húzódott mosolyra a szám.

Reméljük, nem így változnak az utazási szokások...