Ott állok az ágyánál, a nap a testre világít, még őt látom, nem a titkot. Nyílik a kórterem ajtaja, belép egy másik nő vagy férfi, attól függően, hogy én nő vagyok vagy férfi. A megvilágított ágy mellett derül ki, hogy a sérült nem csupán nekem okozott ezzel a balesettel fájdalmat, hanem egy másik embernek is, annak, aki épp belépett az ajtón, és nem értette, mit keresek ott. Annak, aki szintén szerette. Egy szerető vagy másik házastárs, akivel épp úgy bánt, mint velem, csak más időben. Akkor, amikor nem velem volt, csak esemeseket írt, hogy hiányzom. Örültem ennek az egy szónak.

Lehet, a gyerek vagy gyerekek nem is tőlem valók, vagy van neki egy, esetleg több nőtől is gyereke. Mindaz, amit hittem arról, ami velünk van, nem igaz. Az, ami voltam, nem igaz, az az élet, amiről azt hittem, élek, nem volt. Ha nem volt, én sem voltam. Most mit tegyek? Mondjon valaki valamit! Senki nem mond semmit.

Az, hogy szerettem, az nem igaz, hiszen én azt szerettem, aki akkor volt, amikor nem derült ki, hogy más is van. Én egy elképzelt embert szerettem egy elképzelt életben? Mi van azzal a szeretéssel, amit akkor éreztem, és visszagondolok, ahogy a mellettem álló másik, vagy másikok is visszagondolnak egy eseményre. Ez egy olyan esemény volt, ami különösen emlékezetes, nem feltétlenül azért, mert valami különleges helyen voltunk, vagy valami látványos esemény történt, mondjuk a gyerekekkel. Lehet, csak olyan volt, hogy álltunk a legmegszokottabb helyen, a konyhánkban, ami ezek szerint nem a konyhánk, csak a konyhám volt, és éreztük, hogy mennyire jó, hogy vagyunk. Mennyire jó, hogy együtt vagyunk. Hogy mi azok vagyunk, akik megtalálták egymást. Amikor ezt éreztem, megöleltem, és ölelkeztünk ott, alig bírtuk elérni a szobát, hogy az ágyra dőljünk. Éreztem, hogy nagyon jó lesz, mindig jó, mert az az alap, hogy jó, de most a jónál jobb lesz. Akkor arra gondolt, gondolok vissza arra az időre, elszakadt egy pánt, nevettünk rajta, így estünk ki az időből, vagyis csak én, mert ő akkor arra gondolt, ha majd vége lesz, bemegy a fürdőszobába és küld egy esemest annak a másiknak, aki most mellettem áll, s akinek a szemében én vagyok a másik. Az a szeretés akkor nem volt?

Minden titok kiderül. Ez egy fenyegetés azok számára, akik szeretnének titokban csinálni valamit, ellopni valakitől pénzt, ékszert, pálinkát a kamrából, vagy csak rájárni a dugipiára, mert nem akarjuk, hogy tudja a környezetünk, hogy iszunk, vagy netán más szer fogságában élünk, holott mindenki látja, mert minden titok kiderül, mert ránk van írva, ott van az arcunkon, a gesztusainkban, a szavaink mögött, a leheletünkben. Minden titok… Holott nem derül ki, csak az derül ki, ami kiderül, a nem kiderülő titkok titkok maradnak, nem tudunk róluk, s mivel nem tudunk róluk, azt gondoljuk, nincsenek. Ha mégis egy-egy kiderül, akkor azt gondoljuk, hogy ugye, minden kiderül egyszer, addig jár a korsó a kútra stb. Pedig tele vagyunk nem kiderülő titkokkal. Tele a szekrényünk, a fejünk, a laptopunk, a telefonunk titkokkal.

Azt gondoljuk, hogy ezek a titokban maradt titkok titkon meghatározzák az életünket, a miénket, hiába vagyunk olyanok, mint egy frissen mosott ablaküveg, és azét is, aki titkol, mert a titkok titkolója mégiscsak úgy működik, hogy a kezéhez, mondjuk, vagy az autójához vér tapad, mert egy alkalommal halálra gázolt egy kereszteződésben egy elélépő öreg nénit. Annak az embernek minden percében benne van ez a haláleset, akkor is, ha nem volt hibás, akkor is, ha katolikus és meggyónta, és ha ezeket a mindenperceket megosztja valaki mással, aki teljesen vétlen az eseményben, akkor az a másik sem marad érintetlen.

Ugye, nem derül ki semmi, kérdeztem. Ezt kérdeztem, nem pedig azt, hogy ugye, nincs alternatív igazság. Nem, én azt kérdeztem, ha van, ugye, akkor sem derül ki. Én biztos nem akarom tudni. Nem derülhet ki semmi, mondta, mert nincs olyan, amit nem tudsz. A titokgazda ilyenkor olyan történeteket mond, amiből az látszik, hogy képtelen lett volna a titkot elkövetni. Nem akart volna annyira velem lenni például, ha már lett volna mással előtte, nem lenne képes eltagadni egy életet meghatározó eseményt, egy szerelmet, egy bankrablást, egy biztonsági okokból titokban nyitott bankszámlát. Hazudni tulajdonképpen nem tud, egyszerűen ebben nem vagyok jó, mondta.

A végén mégis kiderült az, amiről az volt mondva, hogy nincsen. A másik ember vagy emberek a kórházi ágynál, a mobilon maradt híváslisták és üzenetek, a levelek a gépén, amelyekben nem úgy ír, ahogy mutatta, hogy milyen velem, nem úgy, mint amilyennek hittem, hogy milyen. Egy számomra teljesen ismeretlen embernek írt, beavatva őt a részletekbe, hogy indokolja, miért ír így rólam. Aztán hogy együtt kell lennie velem, de ez egy kényszer, nincs benne saját akarat. Hiába ír, írja, már nincs ideje változtatni, túl öreg, meg persze a gyerek, vagy gyerekek. De ha ezek a körülmények nem volnának, egy percet sem maradna. Ez az élet, írta arról, amiről én úgy gondoltam, hogy mindennél jobb élet, olyan, amiben soha nem fogja otthon érezni magát, s várható, ha az ember egy kicsit is ismeri a test és a lélek együttműködését, hogy ennek nem lesz jó vége. És nem is lett. Végül az, ami volt, hogy együtt, az lett megnevezve a betegség egyik eredőjeként.

Vajon érvényes-e bármi abból, ami velünk volt? Vajon az én szeretésem mire vonatkozott? Az az élet, amiről azt hittem, volt, tulajdonképpen soha nem volt. A másik ember hozza neked a valóságot, a világot beléd melengeti, hogy azt is tudd szeretni, amit eddig nem tudtál szeretni, de az a világ nem a világ volt, az az élet nem élet volt. Itt fekszik előttem a kiderülés pillanata. Nézem a kórházi ágyat, lehetne sajnálni, megeshetne rajta a szívem, de nem tud. Mást érzek. Hogyan is tudnám szeretni? Most az nyer, aki tudja, gondoltam, ő viszi el az utolsó útra. De a többi sem tudja, mert a többi is épp úgy szerette, mint én, egyedüliként.

A korábbi ágy folytatása, de most ez halálos ágy, ez egy másik ember, nem aki a baleset után, vagy kicsit ő is és kicsit más is, és kicsit mindenki. Végső ápolás. Ös - szegyűlnek az ágy körül az életrészek. Amiről mind azt hittük, egész, az annak az életnek csak egy része volt. Ő teljes életet élt azon az áron, hogy másoknak csak részéleteket adott, de közben azt mondta, ez az egész. Akik csak részt kaptak, nem is tudják, mi az egész. Nem az a csalás, hogy másik nő, titkos kiruccanások, hanem hogy csak részéletet adott. Rész voltam én is, a másik is, mindenki csak részt kapott. A sértett én nem engedi, hogy arra gondoljak, talán én is csak részekből vagyok, s hogy talán nincs is olyan, hogy egész. Rész, egész, töredék, mindezek fölött tornyosdik az én, vagy hever összetörve épp.

Persze tudhattam volna, voltak jelek, de a nekem fontos jelek elnyomták azokat a jeleket, amelyeket nem akartam, hogy legyenek. Ha nem figyelem őket, nincsenek. Meg milyen hülye dolog nem bízni a másikban. Mit akarok megtudni? Semmit. Nem akarom tudni, hogy mi a valóság, az igazságot meg végképp nem. Nincs olyan, hogy igazság, csak az igaz, amit én annak gondolok, és ebbe nem fért bele az igaznak gondolt dolgok megkérdőjelezése. Azt hitte, vagy nem, nem ő hitte, én hittem, hogy meg lehet úszni, holott nem. Minden titok zárja felpattan egyszer, s a valóság elsöpri mindazt az érzést, ami még jó lehetett volna legalább az utolsó időkben. Mert amikor a végére érünk, a halál percét nem lehet megosztani. Nincs olyan, hogy veled meghalok most, aztán kicsit később valaki mással is. Közben persze lefürdök, hogy ne érződjön rajtam a korábban mással átélt halál. A halál percéből csak egy van. Így aztán a végén senkié nem lett ez a perc, és ott maradt egyedül a fénysávban heverő. Kivert kutya. Bár ott álltunk mellette, a tekintetünkből az utolsó melegét elveszteni készülő testre ömlött rá a hidegség.

10 tény a hűtlenségről: