Múlt héten volt a 27. évfordulója, hogy Amerikában leadták a Szex és New York legelső epizódját. Aztán hétről hétre nők milliót szegezett a képernyők elé, az HBO-t a legnagyobb tévévállalatok közé repítette, globális ikonokat kreált a szereplőkből, ledöntött rengeteg tabut, inspirált — és még hosszan folytathatnám. Engem akkor szippantott be, amikor 2002-ben Magyarországon is műsorra került, 15 éves voltam akkor, szüleim nem engedték nézni, de barátnőmnél bepótolhattam a részeket, aki mindig felvette nekem videókazettára. (Igen, az még az a kor volt…) Aztán nem sokkal később az internetes kalózletöltésekkel már én is szabadon hozzáférhettem. Emlékszem, mennyire vártam, hogy hajnalban, az amerikai tévépremier után felkerüljenek a torrentoldalakra az új epizód. Természetesen a könyvet is olvastam, a mai napig megvan magyarul és angolul is. Részben Carrie Bradshaw karaktere inspirált arra, hogy újságíró karrierre vágyakozzak tiniként, és emlékszem, milyen boldog voltam, amikor pályakezdőként a kedvenc koktéljáról elnevezett magazinnál dolgozhattam. Ezeket csak azért írtam le, hogy világos legyen, tényleg rajongtam az eredeti sorozatért, kapcsolatunk régre nyúlik vissza, és szeretni akartam az új verziót is.

És egyszer csak… jött a csalódás

Persze több évtized távlatában már szinte ordít, mennyi hibája volt a sorozatnak, a karaktereknek, de ezeket még elnézően megbocsátja az ember. Még azt a bizonyos második mozifilmet is, amiről inkább úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Mondanom sem kell, amikor 2021-ben bejelentették, hogy érkezik a sorozat rebootja, izgatott lettem. Nem bántam, hogy a főszereplők már elmúltak 50 évesek, bíztam abban, hogy képes lesz hozni az eredeti varázst. Az első rész aztán sokkolt azzal, hogy megölték Mr. Biget, de még ezt is hajlandó lettem volna megbocsátani, ha utána egy az, eredeti sorozathoz méltó folytatást kapunk. Ám sajnos nem így lett, néhány rész után egyértelművé vált, hogy az És egyszer csak… egy kétségbeesetten kapálózó próbálkozás, amelyben erőltetve igyekeznek pótolni a SATC-nak felrótt hiányosságokat, különösen a diverzitás terén. A sztori egész egyszerűen nem tud koherens lenni, hiszen egyszer úgy ábrázolják az 50+ korosztályt, mint akik életük csúcsán vannak, másszor csípőműtétből lábadozó, öregedő nők (Carrie) és a demencia előszelét kóstolgató, lepukkant férfiak (Steve).

A történetszálakba is nehezen lehet kapaszkodni, mert sokszor egész egyszerűen kirántják az írók a kezünkből. Az első évadban Carrie vesztesége és özvegysége még olyan pont volt, amihez sokan tudtak kapcsolódni. De aztán a második évadban fordult a kocka, hiszen hirtelen előhúzták az Aidan-kártyát. Sőt, már a második évad megjelenése előtt megszellőztették ezt a nagy visszatérést, ami arra utalhat, hogy a készítők ezzel akarták feltüzelni a nézők kíváncsiságát. Mindez odáig vezetett, hogy Carrie néhány hónappal a férje halála után már megkérdőjelezi az iránta érzett szerelmét, és azon morfondírozott, hogy Big nagy hiba volt, mégiscsak Aidannel kellett volna maradnia. A férfi, akiért évekig epekedett, élete nagy szerelme volt, és boldogan éltek, amíg véget nem vetett ennek a szívroham. Totális szembeköpése az eredeti történetnek szerintem, de világos, hogy vissza akarták hozni a másik nagy szerelmet, hogy fenntartsák a rajongók figyelmét. Erőlködés, ahogy már mondtam.

A luxusdivat és a menő éttermek nem elég

A többi karakter sem járt sokkal jobban. Miranda egzisztenciális válságával akár még lehetne is azonosulni, de annyira kapkodva, túlzásokba esve menekül a romokba jutott házassága elől Che karjaiba, hogy nehéz megemészteni. Che egyébként sem lett egy közönségkedvenc, a második évadban pedig el is hangzik, amit nagyjából mindenki gondolt róla: a nembináris emberek boomer karikatúrája, hamis, otromba és teátrális. Életrajzi ihletésű sorozatának tesztvetítése után mondta ezt róla a fókuszcsoport egy tagja, és csak bólogatni tudtam. Szerencsére a forgatókönyvírók is rájöttek, hogy Mirandának és mindenkinek jobb lesz Che nélkül, mert a harmadik évadra már nem tért vissza. De egyelőre az új részekben (eddig három epizód ment le a harmadik évadból) magával Mirandával sem tudnak mit kezdeni, van néhány klasszikus, szarkasztikus megjegyzése, ami a régé énére emlékeztet, de amúgy nem történik vele semmi. Mármint azon kívül, hogy elveszi egy vidéki apáca szüzességét, ám ez a sztori annyira abszurd, hogy már nevetni sem lehet rajta.

Charlotte-nál viszont a történet izgalmasan indult azzal, hogy egyik lánya előállt azzal, hogy nem annyira érzi magát lánynak. A forgatókönyvírók azonban jobban elvéreztek ezen a történeten, mint Charlotte, mert egyszerűen kifulladt az egész. A második évadban aztán felcsillant a remény, amikor főállású anyából főállású dolgozó lett belőle. Kifakadása a nők láthatatlan munkájáról a sorozat egyik fénypontja volt, ezért reménykedtem benne, hogy a harmadik évadra újra kap rendes történetet. Nem így lett. Az első részben azon problémázott, hogy új kutyaszittert találjon magának, a másodikban felvételi-előkészítő bajnokhoz próbálta bejuttatni a lányát, a harmadikban ADHD-gyógyszert szervál kéz (vagyis inkább Prada-táska alatt) egy anyuka barátnőjétől. Mindeközben férje összepisili magát a kimenős, bulizós estéjükön, de azért az Instagramra lőnek pár fotót gyorsan. Hogy mi lesz ebből, elképzelni sem tudom, de az már biztos, hogy a legjobban Samantha járt azzal, hogy Kim Catrall nem tért vissza, mert így legalább az ő karakterét nem tudták megtépázni túlságosan. Mintha a régi feelingből csak a luxus és csillogó életstílus maradt volna meg, de ez önmagában már kevés sajnos. Elfáradt ez az egész, nincs benne (jó) új ötlet, nem véletlen, hogy folyamatosan a régi recepteket, témákat igyekeznek felfrissítve elővenni, de izzadságszagú a végeredmény.

Vicces vagy nevetséges? Nem mindegy

Az új szereplők közül egyedül Seema karaktere érdekes és tesz hozzá a sorozat élvezhetőségéhez. Egyértelműen vele igyekeztek pótolni Samantha hiányát, ami részben sikerült is. Hogy ne csak negatívumot mondjak, a legutóbbi epizódban ő kapott egy valódi sztorivonalat azzal, hogy karrierje következő lépésén dilemmázik. Ezzel szemben Carrie-nek egyelőre az új évadban annyi jutott, hogy patkányok hozták rá a frászt, nem működött a riasztó az új lakásában, és próbálja kitalálni, hogyan működhet Aidannel a távkapcsolatuk, ami nem is annyira táv. Mert ugyan az előző évad azzal zárult, hogy Aidan 5 év türelmet kért Carrie-től fia érdekében, de az új részekben ehhez képest találkozgatnak és telefonszexelnek is. Utóbbinak köszönhető egyébként a széria legkínosabb jelenete, amikor Aidan az autójában ülve, két sör után nyög a telefonba, miközben magát markolássza, Carrie pedig feszeng a vonal túlsó végén, és megjátssza az orgazmust, mert nem tud ráhangolódni a dologra. Borzalmasan irritáló, hogy főszereplőnk több évtizednyi karrierje után (aminek nagy részében a szexről és a párkapcsolatokról írt) még mindig ott tart, hogy végtelenül prűd, és nem tud mit kezdeni az ilyen szituációkkal. Mint mikor előző évadban nem volt hajlandó beolvasni a podcastjében egy hüvelykúpos reklámszöveget. Pedig nem a hüvelykúpos reklám a ciki, hanem ahogy Carrie viselkedik.

És nem ez az egyetlen kínos az új évadban, hanem például az is, ahogy megpróbál nevettetni. Az anyasorozatban is voltak bőven vicces helyzetek, aranyköpések, de most a poénos beszólások helyett a gagek kerülnek túlsúlyba — például amikor az iskolaigazgató terrortámadásra készül Charlotte dühös arcát látva. Ez nem az a stílus, amit megszoktunk és szeretünk, nem áll jól a sorozatnak, vicces helyett nevetségesnek tűnik. Az pedig kifejezetten röhejes, hogy Seema ingatlanos partneréről el kéne hinnünk, hogy 90 éves, csak azért néz ki 70-nek, mert meleg férfiként ad a külsejére. Azon viszont jót nevettem például (csak ezt pont nem viccnek szánták), amikor Miranda a múlt heti epizódban egy reality sorozatra rákattanva mondja, hogy mennyire rossz, mégsem tudja nem nézni. Hát igen, Miranda, ezzel én is így vagyok. És ahogy elnéztem a kommenteket a közösségi oldalakon, sokan így éreznek. Tényleg olyan az egész, mint egy döglődő kapcsolat: végsőkig kapaszkodunk a szép emlékekbe, és reménykedünk, hogy a másik megváltozik, miközben tudjuk, hogy ott kéne hagynunk. Minden pénteken, amikor kijön egy új epizód, szörnyülködöm, hogy mennyire rosszul sikerült. A legnagyobb baj pedig, hogy minden egyes És egyszer csak… résszel az eredeti széria fénye is kicsit megkopik, hiszen a karakterek és a történetük folyamatosan leépíti azt, amiért szerettük. A szakítás mégsem könnyű, hűséges nézőként nehéz meglépni, ezért bízom benne, hogy a másik fél — jelen esetben a stúdió — mondja majd ki, hogy vége.

Az alábbi galériában pedig olyan sorozatokat gyűjtöttünk össze, melyeket hirtelen elkaszáltak, ezért a történetük sosem kapott rendes befejezést: