Camino

Augusztus 6.
A baleset, egy hónapja, alapjaiban rengette meg az életemet. Jó néhány év és sikertelen kapcsolat után tavaly nyár elején végre megtaláltam a másik felemet. Már az első találkozáskor éreztük, hogy nagy dolog történik velünk, két hét után pedig biztosan tudtuk: együtt akarjuk leélni a hátralevő életünket. Legvadabb rémálmainkban sem fordult volna meg, hogy Áron ideje ennyire rövidre szabott lesz...
Nyár végén elkezdtük nézegetni a hirdetéseket, hogy a koszos, büdös, túlzsúfolt fővárosból kiköltözzünk egy környékbeli kertes házba. Május végén vettük birtokba pici, de annál hangulatosabb házikónkat, és egyúttal szabad utat engedtünk a gólyának is.
Július 6-án reggel Áron szokás szerint munkába indult a motorján. A motoron, ami régi vágya volt, és amit tavaly augusztusban vett meg. Emlékszem, azt mondta akkor: „Melletted lassan minden álmom valóra válik!” Azon a reggelen félálomban érzékeltem, amint lemegy a lépcsőn. Az ajtóból felkiáltott, elköszönt. Akkor láttam, akkor hallottam utoljára. Néhány órával később már csak a hír érkezett, hogy baleset érte, többet nem jön haza.
Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen veszteséget? Egyik pillanatban még azt élem át, hogy megtaláltam a párom, annyi hányattatás után révbe ért az életem, a másik pillanatban pedig ott állok kifosztva, leírhatatlan érzelmi és egzisztenciális nehézségek közepette. Nem engedhettem meg magamnak, hogy feladjam, hogy összeroskadjak. Segített a hosszú évek edzésmunkájával megizmosított lelkierő. Segített a tudat, hogy ha fizikai formában nem is, de Áron továbbra is velem van, érzem a támogatását. De mi segíthetne még?
És akkor meghallottam a hívást. Egy könyv került a kezembe a Caminóról, egy barátnőm említette, hogy szeretne elmenni, előbukkant egy távoli rokon, aki súlyos betegségből gyógyult ki az úton, ismerősök ismerőseiről derült ki véletlenül, hogy közük van a Caminóhoz. Mire a könyv végére értem, megszületett az elhatározásom: megyek.
Ma megvettem a repülő- és vonatjegyeket, 30-án indulok. Sokan hosszú hónapokat, akár egy évet is töltenek az előkészületekkel. Nekem elég lesz egy hónap is. Addig még információkat gyűjtök, beszerzem a szükséges felszerelést, és persze lélekben is ráhangolódom. Néhányan féltenek, de nekem természetes, hogy egyedül vágjak neki.

Augusztus 31.
Tegnap egész nap utaztam. Hajnalban Budapestről Gironába repültem, onnan bebuszoztam Barcelonába, majd a városon átvágva vonatra szálltam Pamplona felé. Este lett, mire megérkeztem. Meglehetősen sokat kellett gyalogolni az állomástól az óvárosi zarándokszállásig. Az új túracipő ki is kezdte a lábamat, a tízkilós hátizsák – eddig ennyit soha nem cipeltem – a vállamat.
Pamplonától Santiagóig terveztem az utat, ami nagyjából 730 kilométer. Szakaszokra osztottam, átlag napi 25 kilométerrel számolva 29 napot szántam a gyaloglásra. Két nappal indulás előtt, ahogy reggel ébredeztem, bevillant, hogy „véletlenül” miért is lett éppen 29 napos a zarándokutam. Áron 29 évet élt, gyaloglásom minden napja egy életévét fogja jelképezni. Az utat az ő emlékének szentelem, érte járom végig. Persze önmagamért is. Ő elment, de az én életem folytatódik: erőt kell gyűjtenem hozzá. A történtek után szükségem van egy mérföldkőre, ami elválasztja a múltat és a jövőt, de hidat is alkot köztük. Ez nekem a Camino.
Az első éjszakámon a zarándokszálláson nem aludtam túl jól, pedig egész napos, kimerítő utazás állt mögöttem. Akadályozott a szokatlan hely, az emeletes, keskeny ágy, a számos hálótárs, a hangos horkolás, a minden fordulásnál rám csavarodó hálózsák. Reggel 8 körül az utolsók között hagytam el a szállást. Végigbandukoltam az óvároson, átvágtam egy parkon. Már itt éreztem, hogy túl nehéz a hátizsákom. Öt kilométerrel később meg is álltam, és kidobtam néhány nélkülözhető holmit. Kicsit megkönnyebbültem. Azt reméltem, hogy az út során csökken majd a rám nehezedő súly – fizikailag is és átvitt értelemben is. Néhány óra múlva megmásztam az első hegyet. A túloldal meredek lejtőjén ereszkedve megláttam az út két oldalán a kőkupacokat, a tetejükön ágakból eszkábált kereszttel. Sok zarándok így emlékezik meg valakiről vagy valamiről. Én nem emeltem kupacot, hanem az utat borító öklömnyi kövekből kiraktam egy virágot. Remélem, sokáig köszönti még az arra haladó vándorokat.
24 és fél kilométer után érkeztem meg az első szálláshelyre, Puente la Reinába. Arra ugyan számítottam, hogy sokat kell gyalogolni, de a  körülményekre nem voltam, nem is lehettem felkészülve. Nagy nehezen felmásztam az emeletes ágy tetejére, és elterültem.

Szeptember 6.
Kétszeresen is nevezetes nap a mai. Egyrészt magam mögött hagytam a Camino első hetét, ami fizikai szempontból a legnehezebb. Megviseli az embert, ha nap nap után, mindenféle edzettség nélkül 20-25-30 kilométert gyalogol súlyos felszereléssel. Eleinte minden porcikám sajgott. Főleg a vállam és a csípőm fájt a hátizsák pántjaitól, a talpam pedig a teher alatt megtett lépésektől. Az egész testemet izomláz kínozta, lábamat vízhólyagok lepték el. Másrészt épp ma van két hónapja, hogy Áron elment. Valaki eltávozik, más pedig megérkezik: reggel sms jött Erika barátnőmtől, hogy tegnap délután megszületett a kislánya, leendő keresztlányom!
Külön öröm volt, hogy ma először nem voltam teljesen szétcsúszva, amikor a szállásra érkeztem. Egy hét alatt megedződtem, csökkentek a fájdalmaim, enyhült a napi szakasz végére a fáradtság, valamelyest a hátizsák súlyához is hozzászoktam. És még egy jóképű pasi is rám mosolygott a beloradói főtéren. Ez jót tett a lelkemnek, bár furcsa érzés volt visszamosolyogni valakire, aki nem Áron. De előbb-utóbb vissza kell majd térnem az életbe, még ha ez csak egy apró és korai jel volt is.

Szeptember 14.
Öt napja a Mesetán haladok. Már otthon, a tervezés során tartottam ettől az egyhangú fennsíktól, ahol semmi mást nem látni, csak végtelen búzamezőket, illetve most, aratás után, tarlókat. Még annyi árnyékra sem számíthat az elcsigázott zarándok, mint eddig. Sokaknak felemelő érzés a hatalmas síkság, az összeölelkező föld és ég látványa, nekem azonban rátelepedett a hangulatomra. Tegnap és ma 40-40 kilométert gyalogoltam a nap égette síkságon. Pokoli kemény volt! Még sötétben indultam, felettem ragyogtak a Tejút csillagai. 10 órától azonban folyamatosan tűzött a nap, és az utolsó 25 kilométeren nem volt se árnyék, se település, se kút, se pad, se más felület, amire le lehetett volna ülni.
A cél, Mansilla de las Mulas előtt az utolsó kilométereken néha szó szerint nyüszítettem a  fájdalomtól. A talpam teljesen kikészült. Ennek ellenére óriási formajavuláson mentem keresztül két röpke hét alatt. Ráadásul túl vagyok az út felén távolságban és időben is! Vajon más terepen is lehetséges lett volna ekkora fejlődés? Az út talán tényleg gyógyhatással van testre és lélekre egyaránt. Az is igaznak tűnik, amit előttem sokan elmondtak már: az úton az ember mindig megkapja, amire a legnagyobb szüksége van, legyen bár segítség, feladat vagy tapasztalat. Amikor magányra vágytam, senki nem háborgatott. Amikor társaságra, magyar szóra, a semmi közepén mindkettő egyszerre érkezett. Amikor éhes voltam és nem találtam boltot, jött egy néni és palacsintával kínált.

Szeptember 21.
Már a galíciai hegyekben járok. 5-6 napja, Astorga környékén kezdődött a Camino legszívbemarkolóbb szakasza. Szőlőskertekkel hímzett lankák, páfránnyal borított tölgyerdők, kristályvizű hegyi patakok, szikrázó napfényben fürdő legelőn kolompoló birkanyájak, misztikus ködbe burkolózó kelta templomok, erdei ösvények mentén kikericsek, illatos eukaliptuszligetek…
Ami kívül, az van belül is. Amint szememnek és szívemnek kedves táj ölel körül, és egyre kevésbé visel meg a gyaloglás a hegyi terepen, belül is egyre nő a harmónia. Korábbi lehangoltságomat elfújta a szél, lelkemet derű és bizakodás tölti meg. Különösen, hogy a hagyományhoz híven felcipeltem egy jókora követ és letettem az 1505 méter magasan álló Vaskereszt tövébe. Az óriási kőhalom tanúsága szerint sokan hisznek benne, hogy a jelképes gesztus nyomasztó terheiktől is megszabadítja őket.

Szeptember 27.
Megérkeztem Santiagóba. Kereken négy hét alatt, a tervezetthez képest egy nappal korábban. Örülök az ajándék napnak, kényelmesen szétnézhetek az ódon óvárosban, leülhetek a napsütötte utcakövekre a katedrális előtti téren, ráérősen csodálhatom a patinás óriást. Sok szép templomban jártam már, de a santiagói katedrálisnak különös kisugárzása van. Az elmúlt hetekben egyébként is annyi szépséget láttam, annyi kedvességet tapasztaltam, hogy az élmények tovább is elkísérnek. Már értem, miért él olyan erős nosztalgia azokban a zarándokokban, akik végigjárták a Caminót.

Október 26.
A hazatérésem óta majdnem egy hónap telt el. Dolgozom, ügyeket intézek, számlákat fizetek. De az emlékeken, a fotókon, a pecsétekkel teli zarándokigazolványon és a Santiagóban kiállított oklevélen túl a lelkemben is őrzök valamit az útból. Nehéz megfogalmazni, mi ez: béke, jövőbe vetett hit. Szerethetőbbnek látom az embereket. Remélem, az érzés most már mindig velem marad.

Szerző és fotó: Lehner Zsuzsanna
Ez a cikk először a 2008. évi januári számban jelent meg. Minden jog fenntartva.