Borítókép: Egy két és fél méteres nyúl visszaadja az eltűnő életkedvet  - színházajánló Forrás: Vígszínház/Dömölky Dániel

Egy két és fél méteres nyúl visszaadja az eltűnő életkedvet - színházajánló

Rudolf Péter hosszú idők óta először lépett színészként a Vígszínház deszkáira. Első szerepválasztása meglepő és mulatságos, egy mentálisan defektes, ugyanakkor elragadóan barátságos középkorú férfit alakít, akinek a legjobb barátja egy nyúl.

Nem, nem egy ketrecbe zárt szőrös cukiságot kell elképzelni, hanem egy két és fél méteres óriást, akit Harvey-nek hívnak, kalapot hord, szivarozik, remek ivócimbora, és ha valaki keresztbe tesz a barátjának, igencsak mérges lesz. A mások számára láthatatlan gigaállat az ír mitológiából érkezett, ő a „puck”, aki Shakespeare Szentivánéji álmából lehet ismerős, és aki a harmóniát jelenti a világ kaotikus viszonyai közepette.

Mary Chase darabja valamit nagyon eltalált a nézők lelkében, a Barátom, Harvey világszerte csúcsokat döntögetett, és a mai napig az egyik legtöbbet játszott komédia. Ez a frenetikus siker nem megmagyarázhatatlan csoda, az embereknek nehezebb időkben úgy kellenek a barátságról, összetartozásról, optimizmusról szóló melegszívű történetek, mint egy falat kenyér. Chase műve 1944-ben, a világháború vége felé jelent meg, ma pedig a Covid és az ukrán háború sújtotta társadalom alapvető lelki tápláléka, hogy jót nevethessen valamin, és közben el is érzékenyüljön.

Forrás: Vígszínház/Dömölky Dániel

A pszichésen labilis, alkoholista, mégis kedves, érzelmes és udvarias Elwood P. Dowd-t valaha biztosan érhette valami szörnyűség – erről az előadásban mindössze egy párás szemű távolba nézés és néhány szó tanúskodik, bővebb magyarázatot nem kapunk rá. Mindenesetre nem hagyja, hogy bedarálja őt az elidegenedett társadalom, a képzelt nyúllal sajátságos mikrovilágot alakít ki magának. Vele járja macskaköves útját, vele mászkál kocsmáról kocsmára, kikéri a véleményét vitás helyzetekben, és természetesen bemutatná boldog-boldogtalannak, beleértve az őt megvizsgáló pszichiátert is. Merthogy a nővére, Veta szegény Elwoodot mielőbb intézetbe záratná, hátha ott kigyógyítják végre a bolondériájából. Elwood karizmája azonban mindenkit levesz a lábáról, s mire az előadás véget ér, a néző is elbizonytalanodik, hogy Harvey vajon tényleg a fantázia szülötte-e, hogy ki az őrült és ki a normális ebben a történetben, s tulajdonképpen kinek lenne a legnagyobb szüksége a tapsifüles-Puck segítségére.

Forrás: Vígszínház/Dömölky Dániel

Ha már nyúlmotívum, logikus, hogy eszünkbe jut Richard Kelly kultuszfilmje, a Barátom, Harvey azonban nem a Donnie Darko. A szüzsé alapján akár maró szatírát is várhatunk – enyhe pszichiátriaellenes hangulat, lapos nagypolgári család, kiüresedett rokoni kapcsolatok, életunt orvosok, erőszakos szakápolók árnyékolják Elwood – és Harvey – univerzumát. De a történet nem súlyosodik el, nem igazán indul sem az abszurd, sem a groteszk irányába, hanem megmarad a dilis komédia biztonságosabb regiszterében. A tanulság pofonegyszerű, az előadás egyensúlya, érzelmi töltete, tempója viszonylag egyenletes, és a poénok időzítése is működik – tulajdonképpen ezeken múlik az egész felépítmény sikere. A rendező, Valló Péter nagyon ügyesen, a kabarétréfák mesterszintjén játszogat a szálakkal, azaz hogy ki, hogyan és milyen körülmények között láthatja Harvey-t, ez a trükk talán csak a zárlat környékén lesz már kicsit fárasztó, amikor a sokáig jól működő poénvariációk kísérteties hasonlósággal kezdenek ismétlődni.

A színészeknek nem okoz túl nagy gondot, hogy a figurákat végigvigyék az előadáson. Említettük a remekül méretezett poénokat, ebben a bravúrban Rudolf Péternek oroszlánrésze van.

Rudolf parádés színész, aki úgy tudja felvillantani Elwood kifejtetlen tragédiáját, hogy közben percig sem veszít bőven áradó, hol kedves, hol harsány humorából.

Balázsovits Edit játssza Vetát, extremitásig felfokozott játékstílusa nekem kicsit sok volt, a többiek korrekt komédiázó képességgel és kedvvel teszik hozzá a magukét az előadás összképéhez. Még Kőszegi Ákost emelném ki, aki a főorvost játssza: a színész alakítása egyszerre esendő és fenyegető, a hatalmat képviseli, de azt is képes megmutatni, milyen fokú magány, mennyi félelem és szorongás munkálhat egy ilyen romboló személyiség tudattalanjában.

Persze, mint mondottam, itt semmit nem kell véresen komolyan venni. A Barátom, Harvey majdnem-felhőtlen vígjáték, ami ugyan számos nyugtalanító elemet tartalmaz, összességében azonban nem akar mást, mint két önfeledt órára kiszakítani abból a társadalomból, ahonnan a legtöbbünknek nem ad eltávot egy elképzelt barát.

Nézd meg, milyen előadásokat nézel szeptembertől!