„Apámnak hatalmas könyvtára volt, így nem volt nehéz a könyvekkel kapcsolatba kerülnöm. Még kicsi voltam, amikor egy balatoni nyaraláson felmerült a kérdés: könyv vagy buszjegy. Megkapom A milétoszi hajóst, de akkor gyalog megyünk Füredről Tihanyba. Gyalog mentünk.”

Később annyira elhatalmasodott rajtam az olvasás szenvedélye, hogy évekig jóformán semmi mást nem csináltam, csak olvastam. Szisztematikusan, az egész magyar és világirodalmat. Az iskolában is, és nem csak a szünetekben. Semmi más nem volt a táskámban, csak két könyv. Az egyik, amelyiket éppen olvastam, a másik, hogy legyen mit olvasnom, ha befejeztem az egyiket.
Ennek megfelelően végigbukdácsoltam a gimnáziumot, de magyarból persze ötös voltam. Sok író sok könyve volt rám nagy hatással, helyszűke miatt felsorolni sem tudom, Dosztojevszkijtől Thomas Mannig, Krúdytól Kosztolányiig. Konrád György A látogató című műve nemcsak hatott rám, hanem egyenesen megváltoztatta naiv, kamasz világképemet. Stendhalt annyira szerettem, hogy később az egyik zenekaromat róla neveztem el.

De most valaki/valami másról lesz szó (naná, hogy hazabeszélek): Pernye András A jazz című könyvéről, mely – örömmel jelenthetem – sok évtized után nemrég ismét megjelent, szép, új kiadásban.

Pernye nagyon sokat tud a zenéről, mégis képes úgy beszélni róla, hogy egy zenét sohasem tanult ember számára szórakoztató, egy muzsikus vagy zeneértő számára tanulságos legyen. Az a természetes, világos beszédmód, ami a sajátja, nem is olyan egyszerű, mint látszik. Óriási tudás, frappáns írás- és beszédkészség szükségeltetik hozzá.

Ahogy végigköveti a jazz-zene alakulását a történelem, a politika, a társadalmi folyamatok, sőt a technikai újdonságok (hangos mozi, hanglemezipar, hangszeripar) sodrában, az olyan izgalmas, mint egy krimi, aminek mindenáron szeretnénk tudni a végét. A könyv azonban mégsem ettől fontos és szerethető olvasmány, hanem Pernye András személyiségétől. Több fogalmat alkothatnak erről, akik emlékeznek a „Ki mit tud-os” Pernyére, ahogy mély empátiával, szeretettel zsűrizte a tévében fellépő kezdő muzsikusokat. Úgy elemezte a hallottakat, hogy abból az egész ország élvezettel tanult. Ajánlom ezt a letehetetlen könyvet minden zeneszerető embernek.
Az utóbbi idők legélvezetesebb olvasmányélményét egy orosz írónő adta nekem, Ljudmila Ulickaja. Először a Médea és gyermekei című regényét olvastam, majd sorra felfaltam a Szonyecskát, a Kukockij eseteit, a Vidám temetést, az Odaadó híveteket, a Surikot.

Ulickaja a legszebb, legjobb orosz írói hagyományok folytatója, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Bulgakov egyenes ági rokona. Szovjet-orosz kisember hőseiről többnyire kisregényeket ír, egyszerű történeteket mesél. Persze ezekben az egyszerű történetekben benne van az egész közelmúlt nyomorúsága, megannyi tragikus vagy csak szerencsétlen életsorsa, ugyanakkor az emberi élet szépsége, lírája is. Ulickaja realizmusa lenyűgözően merésznek tűnik a 21. században. Olyan magától értetődően, olyan szép és ugyanakkor természetes irodalmi nyelven beszéli el történeteit, hogy az első lapok után behúz a világába, és el sem enged többé. Szívszorító életek, sorsok, megejtő szerelmek és barátságok – és mindez valahogyan ismerős. Mifelénk sem éltek, szerettek s haltak máshogy, ezért úgy érzi az ember, hogy köze is van ahhoz, amit olvas. Egy interjúban Ulickaja ezt mondta: „Mivel soha senki nem nyilvánította ki, nem írta ki a falakra, hogy az egész világ alapja az egyes ember, erről most újra beszélni kell, a művészet nyelvén. Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől. Az egyéni jóságtól, erkölcsösségtől, tisztességtől.”

Ulickaja művészete mély, szép, emberi és mindezért igaz. Kell ennél több?