Filmek, amik megnyugtatnak, hogy más családja sem normális

örökség,diszfunkcionális,család Forrás: vertigomedia.hu
A család nem minden esetben idilli közösség: lehet kórosan burjánzó sejt is, amely felfalja önmagát vagy a környezetét. Válogatásunkban olyan filmeket kerestünk, amelyek elrugaszkodnak a mézeskalács-hangulatú megközelítéstől, és azt vizsgálják, hányféleképpen működhet a diszfunkcionális családmodell, és lehetséges-e azt megjavítani.

1. Születésnap (1998, Thomas Vinterberg)

A Dogma-mozgalom megszületését kijelölő alkotást elég nehéz elfelejteni, különös tekintettel arra a jelenetre, amikor a családfő hatvanadik szülinapjára rendezett bulin az egyik fiú feláll, és tósztot mond apjára, aki gyerekkorában ikertestvérével együtt rendszeresen megerőszakolta őt. A folyamatosan imbolygó kézikamerával rögzített, egy helyszínen játszódó, improvizatív színészi alakításokkal teli történet súlyosabb családi titkokról már nem is szólhatna: az elegáns felsőközéposztálybeli palotát vérfertőző erőszak, elhallgatás, félrenézés, öngyilkosság terheli, a kellemesen semmilyennek ígérkező családi ünnep pedig káoszba fordul. A Születésnap igazi klasszikus lett: szuper benne például, hogy tragikus témája és elemei ellenére keserű humora is van, plusz tényleg jó a vége – valljuk be, nem túl gyakran találunk ilyesfajta kombót a diszfunkcionális családfilmek dömpingjében.

2. Családi üzelmek (2013, Rawson Marshall Thurber)

Végy egy kisstílű bűnözőt, tedd mellé Jennifer Anistont meg két durcás kamaszt, és máris kész a család szuper-fedőmodellje. A díler (Jason Sudeikis), a sztiptíztáncos (Aniston), a kamasz (Will Poulter) és a tolvaj (Emma Roberts) kvartettje egy fűszállítmányt akar Mexikóból az Egyesült Államokba átcsempészni, s ennek megkönnyítése érdekében álcázza magát a papa-mama-gyerekek vámtisztek által is szeretve tisztelt közösségének. A tagok szedett-vedettsége és egymás iránt érzett ellenszenve miatt összehangot mímelni persze erőt próbáló feladat, úgyhogy a Családi üzelmek kellemesen gonosz humorral figurázza ki a cukormázas családkép hamisságát. A sok kaland után persze mindenki egész jól összerázódik, de a komédia fanyar humora – szerencsére – nyálas összeborulást nem engedélyez, inkább egy kifejezetten szellemes ötlettel varázsolja a kamucsaládot majdnem-valódivá.

3. Amerikai szépség (2000, Sam Mendes)

Az amerikai kertvárosokban a rendezett felszín régesrég szilánkokra hasadt: a méretre csipkézett sövény, a takarosan lenyírt gyep és a cukorsziruposra pingált házikók csupa-csupa csalódott, boldogtalan embert rejtegetnek. Az Amerikai szépség ennek a kiábrándult szemléletnek egyik alapfilmje: a negyvenes éveit taposó családapa (Kevin Spacey) kisszerű lázadása, az unatkozó feleség (Anette Bening) tétova önmegvalósítási kísérletei, vagy a helyüket nem találó tinédzserek ármádiája az amerikai középosztály súlyos értékválságát és összetartási képtelenségét mutatják meg. Pedig az Amerikai szépség szereplői egyáltalán nem rossz emberek: ha halványan is, de megvan bennük a jó szándék, hogy rendezzék soraikat és egymáshoz fűződő kiüresedett viszonyaikat, végül azonban minden megjavítási szándék sajnálatosan félbeszakad.

4. A család kicsi kincse (2006, Valerie Faris, Jonathan Dayton)

Végtelenül szívet melengető, mégis szatirikus film egy duci kislányról, aki szépségkirálynő akar lenni, és az ő bogaras, elidegenedett, legbelül mégis összetartó családjáról. Mivel a szépségkirálynő-választás egy másik államban van, a család felkerekedik rozzant kocsijával, hogy teljesítse a legkisebb gyerek szíve vágyát, miközben annyi kedvük van egymás társaságához, mint a foghúzáshoz. Itt persze mindenki lúzer a sikerkönyv-délibábot kergető apától (Greg Kinnear) kezdve a feledékeny anyán (Toni Collette) keresztül a drogfüggő nagybácsiig (Alan Arkin), vagy a némasági fogadalmat tévő kamaszgyerekig. A végkifejlet sajátos diadalmenetét nehéz röhögőgörcs nélkül kibírni, ráadásul elégedetten bólogatunk, ahogy a film jókora gyomrost visz be a gyerekszépségipar groteszk és nyomasztó univerzumának. Rosszkedv ellen garantált ellenpirula, akkor is, ha nem hallgatja el, hogy a család önmagában egyáltalán nem érték - azért, hogy az legyen, tenni is kell.

5. Örökség (2018, Ari Aster)

Az elmúlt évtized egyik legjobb és legzavarbaejtőbb arthorrorja egy bizarr babaszoba, majd egy öregasszony búcsúztatásának képeivel kezdődik. A halott asszony lánya, egy fásult tekintetű középkorú nő (Toni Collette) búcsúbeszédében elmondja, hogy anyja kemény, nem túl szeretetreméltó lény volt, aztán 25 percen át nézhetünk egy nagyon furcsa családot, benne papucsférjjel (Gabriel Byrne), torz arcú kislánnyal és egy bulizni vágyó kamaszfiúval. A 25. perc táján olyasvalami történik, ami után az ember leállítja a filmet, és percekig emészti a gyomorszájon vágó fordulatot, aztán tátott szájjal bámul tovább, várva, hogy ez az egész őrület vajon merre fog kifutni. Az Örökség a pszichohorror eszközeivel mesél a család felbomlásáról és működésképtelenségéről, felkavaró képsoraitól napokig nem szabadulhatunk.

6. Ragyogás (1980, Stanley Kubrick)

A horrorműfaj klasszikusa arról mesél, hogyan emészti fel a személyiséget és hogyan teszi tönkre a családot a szenvedélybetegség. Jack Torrance (Jack Nicholson) exalkoholista teljes gyógyulása érdekében gondnoki állást vállal, és feleségével (Shelley Duvall) és kisfiával (Danny Lloyd) télire egy mindentől elzárt motelbe költözik. A békesség és a nyugodt munka helyett azonban fent a hegyen félelem és reszketés fogadja a családot, az pedig zseniálisan nem világos, hogy a Gonosz kívülről, a Hotel világából csordul a lélek mélyére, vagy az alkoholtól eltorzult személyiség belsejéből érkezik. Bár Stephen King utálta a filmet, mára a Ragyogás a diszfunkcionális családi történetek egyik alapkövévé vált, s nem önértéke miatt lehet kárhoztatni, inkább azért, ahogy – mint kiderült - a rendező, Stanley Kubrick a női főszereplővel bánt.

7. Csók, anyu (1987, Rózsa János)

Jól szituált értelmiségi família a nyolcvanas évekből: nett közeg, meglehetős pénz, és éjjel-nappal robotoló szülők, akiknek egy perc idejük sincs két gyermekükre. A kamasz Mari és a kis Peti magukra hagyva cseperednek a félkész budai villában, a szülői interakciók mindössze a hűtőre ragasztott üzenőcetlikben öltenek testet, a gyerekek több figyelmet nemigen kapnak az élettől. Nem meglepő, hogy ebben a túlhajszolt, szeretetlen közegben mindenki boldogtalan: az apa (Koltai Róbert) félrelép, az anya (Udvaros Dorottya) mindig hullafáradt, a kisfiú lóg az iskolából és egy távcsövel figyeli a környezetét, a kamaszlány öngyilkosságot kísérel meg, és még az epizódszerepben színre lépő osztályfőnöknőről (Bánsági Ildikó) is kiderül, milyen nyomorult élete van. A Csók, anyu lehangoló látlelet a késő szocializmus agyonterhelt, elidegenedett családmodelljéről, tele kiemelkedő színészi alakításokkal.

Csontvázak sztárcsaládok szekrényeiben: