Aranyhíd a gyerekkorba - Balatoni nyár 2020

Borítókép: Aranyhíd a gyerekkorba - Balatoni nyár 2020 Forrás: Wikipédia
A koronavírus miatti korlátozások végén kényszerű kompromisszum volt, hogy a nyár első utazása a magyar tengerhez vezet. Aztán hatalmas meglepetésre gyerekkorom meseszerű nyaralásait idézte meg ez a pár nap. A Balaton nekem újra igazi élmény – elmesélem, miért.

„És a kamaszcsalódottság kikezdte a Balaton-romantikát.”

Tudom, nem vagyok egyedül azzal a furcsa, ellentmondásos érzéssel, hogy gyermekkorom legszebb nyaralásai után a Balaton inkább kiábrándító lett. Sokadik helyre került az úticélok között, és végül csak minden második, harmadik évben jöttem ide. Pedig valaha tényleg mesébe illő heteket töltöttem itt a szüleimmel, olykor a tágabb családdal, barátokkal. Hatalmas pofára esés volt, amikor kamaszként rájöttem: a popdalokban, regényekben, magyar nótákban, népi mondákban megénekelt „nyári szerelem a tóparton” nem is megy olyan könnyen, már ha létezik egyáltalán.

Lássuk be, nekem egyszer sem sikerült bepasizni, de még egy egészségeset flörtölni sem. És a kamaszcsalódottság kikezdte a Balaton-romantikát. Tudom én, tudtam akkor is, hogy erről senki nem tehet, a jó öreg Balcsi végképp nem, meg hogy a fantáziámnak köszönhetem az egészet. Mégis, a tündérmese valósággá vált, a balatoni nyaralás egyszerűen csak egy nyaralás lett.

Később a saját gyerekeimmel jöttem ide. Ekkor már kifejezetten zavartak bizonyos dolgok, például a tuszkolódó tömeg, a felkavart homoktól átlátszatlan, langyos víz, az évről évre növekvő lehetetlen árak. Bár a gyerekek élvezték, az az érzésem támadt, hogy egy vendéglátó-gépezetben feldolgozott turista-alapanyag vagyunk.

„Aztán a tóparton kiderült, hogy kiléptünk a sztereotípiákból, ez egy új Balaton.”

A home office, a sok korlátozás tőlem nem is annyira a szabad mozgást vette el - elég klasszul elvoltunk a párommal kettesben és a felnőtt gyerekeimmel is remekül ment az online kapcsolattartás. De megőrültem a tudattól, hogy nem utazhatok szabadon – márciusban már nem tudtunk elmenni egy korábban foglalt külföldi hétvégére, ráadásul a repjegy árát is buktuk. Ilyen körülmények között ésszerű ötlet volt a Balaton mellé foglalni. Lesz, ami lesz, gondoltam, ide legalább elmehetünk, ha a korlátozások lazulnak addig. És így is lett! Ám a mesés élményre, amit a vírus utáni Balatontól kaptam, egyáltalán nem voltam felkészülve.

Gyanút foghattam volna a vonaton, mert egyáltalán nem volt tömve. Válogathattunk, hogy egymás mellé, egymással szemben, ablakhoz vagy a folyosóhoz üljünk-e le. A szálláson csak magyar szót hallottunk: kicsit hiányzott is a német kisgyerekek visongása és a lengyel családapák öblös viccelődése. Aztán a tóparton kiderült, hogy tényleg kiléptünk a sztereotípiákból: ez most egy új Balaton.

Megszokásból azzal kezdtem, hogy befoglaltam a parti birodalmat: leraktam a törölközőnket egy árnyas helyre, mielőtt elmentünk átöltözni. Legnagyobb megdöbbenésemre nem volt egy másik törölköző az enyém sarkához téve, mikor visszaértünk. Sőt! Egész nap semmilyen támadás nem érte a birodalmunkat. Nem jött területszerzési szándékkal egy kétgyermekes család, nem rohant le minket egy karate edzőtábor, nem gázolt át rajtunk egy ittas külföldi társaság.

Félreértés ne essék: a családok, a táborok és a külföldi társaságok szintén ott voltak a strandon. És nem volt full-ház, de tulajdonképp teltház volt. Mégis valahogy sikerült tiszteletben tartani egymás parti kiterjedését. Ilyen körülmények között mentünk el büfézni.

Forrás: wallpaperflare.com

„A balcsifood immár választékot jelent.”

A halasnál csak két várakozó volt előttünk. De igazából ez már nem is a halas volt, hanem egy modern street-food étterem tópartra hangolva. És annak ellenére, hogy volt ember, mégsem volt nagy a sor. Miért? Biztos a vírus miatt is. Másrészt mert elszakadtunk a 3 halas + 2 lángosos / strand szemlélettől. Bódék helyett teraszok vártak, és nem öt, hanem tizenöt. Rá kellett jönnöm, hogy a balatoni kaja már nem csak a hekk (ami egyébként tengeri hal) meg a palacsinta. A balcsifood immár választékot jelent. Igaz, hogy az egyik étterem kifüggesztett árlapján a harcsapaprikást a vegetáriánus fogások közé sorolták, mégis, a hazai tengermellékre vágyó látogatók a gluténmentes „Nemlángos” tekercstől a hagyományos piaci sültkolbászig mindent megtalálhattak. Tobzódtunk a finomságokban, és azt vettem észre, amit korábban soha: a strandon akartunk enni, minél többször. Szó se volt már arról, hogy majd beviszünk uzsit, vagy kimegyünk normális étterembe. A parton maximális ellátást kaptunk, ráadásul megfizethető áron.

És itt jön a legváratlanabb, szuperkellemes élmény.

„Egy természetes lény szólt hozzám a pultból…”

Budapest belvárosában lakunk. Kultúrából, étteremből, szórakozásból, programból van választék. Balatonos sztereotípiáimtól gyötörve mégis hosszan álltam a Terasz nevezetű terasz pultjánál. Összezavart az étlap, amit amúgy imádok: a friss, a modern, keverve az egyszerűvel. Kérem, én ahhoz vagyok szokva, hogy van lekváros, kakaós, fahéjas, meg esetleg túrós. Na de 14 féle palacsinta? Ámultam azon is, hogy milyen levesek vannak. Például kovászosuborkaleves. Ilyesmit hajdan nagyanyám főzött nekem. Olcsó is volt, nyári is volt, finom is volt. El is felejtettem.

Már túl hosszan tanakodtam, feltartottam a mögöttem lévőket. Ebben a pillanatban egy kedves hangú, igazán nem gyakorlatból mosolygó, természetes lény szólt hozzám a pultból: tudok esetleg segíteni?

Ez volt az a pillanat, amikor lepergett életem filmje. A balatoni részek legalábbis. Megértettem: végképp egy másik világban vagyok. Soha korábban énvelem eladó, pultos, szállásadó szívélyes, türelmes nem volt a Balatonon. És amikor ez az aranyos, valószínűleg egyetemista nyárimunkás szépen beszélt velem, segítséget ajánlott undok sürgetés helyett, megértettem, hogy mennyire rossz emlékekben éltem. Mert az apartmanban, a stradpénztárnál, a csomagmegőrzőnél, a kiskocsmában, ahol egyik este ittunk pár gintonikot, mindenhol kedvesek voltak velünk a Balatonnál. És igazából ezzel, egymástól függetlenül, mégis láthatatlanul összedolgozva visszavittek gyerekkorom legszebb nyaraiba.

A táj, a hegyek, a tóban csillogó esti fények, az Aranyhíd ugyanaz volt mindig. És én megint ragyogóan szépnek és izgalmasnak látom a tájat, a vizet, az eget, az embereket. Köszönöm, Balaton!

Na És melyek a legjobb balatoni helyek a Vogue szerint? Lássuk!