JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma
most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Sós, ropogós, avagy kilépni a komfortzónámból az Ázsia Expressz magyar kiadásával

Borítókép: Sós, ropogós, avagy kilépni a komfortzónámból az Ázsia Expressz magyar kiadásával Forrás: Getty Images
Megismernéd belső értékeidet? Szeretsz a természetben lenni? Változtatnál sikertelen visel-kedési mintáidon? Kilépnél a komfortzónádból? – Az Ázsia Expressz magyar kiadása minden kívánságodat teljesíti.
Gyerekek, gyerekek,
szeretik a perecet,
sósat, sósat,
jó ropogósat.
Aki vesz, annak lesz,
aki nem vesz, éhes lesz.

Nincs túl jó véleményem magamról. Önbizalomhiánnyal küzdő, kishitű, félénk, gyanakvó harmincas nő vagyok. A tíz napos, intenzív önismereti tréning segít majd, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak az önszabotázzsal. A foglalkozást különböző európai országok képviseletében két hivatásos és néhány önkéntes tréner vezeti. Több hasznos információ nem állt rendelkezésemre, mégis úgy döntöttem, befizetek a programra. Önfejlesztésből sosem elég.

Az első pár nap azzal telt, hogy különböző feladatokon keresztül (mozgás, csoportos beszélgetések, játékok) mindenki felülvizsgálhatta a mindennapokban megélt helyzetekre adott automatikus válaszreakcióit, attitűdjét, hiedelmeit; így komplexen átláthatta az önmagáról kialakított képet. A házifeladatoknak hála, esténként bőven jutott idő az önreflexióra. "Ne a tükröt átkozd, ha ferde a képed."

Negyedik nap a vezető tréner néhány keresetlen szóval fordult hozzánk ebéd után:

– Itt az alkalom, hogy kitörhessenek az elme fogságából. Eleget pofáztunk. Lépjenek a tettek mezejére, különben sosem lesz magukból épkézláb ember. A tréning elején azt mondták, szeretnek a természetben lenni. Lássuk, igazat mondtak-e! Alkossanak négy fős csoportokat! Harminc perc múlva mindenki legyen a főbejáratnál. Aki késik, az indulhat vissza gyalog Budapestre.

Háromnapi ruházattal, egy kőkorszaki Nokia mobiltelefonnal (se kamera, se gps, nulla internet), pénz és étel nélkül, bekötött szemmel autózunk cseh, görög és spanyol csapattársaimmal. Az Ázsia Expressz sofőrje fél óra múlva kitesz minket két falu határán, egy borítékot nyom a kezembe. A borítékban papírcetli, rajta egy település neve. Estére oda kell eljutnunk.

Hamar sikerül stoppolnunk. Izgatott társnőim újabb és újabb ötletekkel rukkolnak elő, mit és hogyan kérjünk, kérdezzünk a kis busz utasaitól.

Egyedüli magyarként nekem kell megszólalnom.

– Ön szerint miért haltak ki a dinoszauruszok?

– Kedvesem, szüreti mulattságról jövünk, túl részeg vagyok. Ne tegyen fel nekem ilyen kérdéseket.

Szót fogadok.

– Tudnának valakit ajánlani, aki befogadna minket éjszakára?

Este fél kilenckor csöngetünk a célfalu polgármesteréhez. Az édesanyja nyit ajtót. Nyakunkban papírlap: „Ez a személy egy nemzetközi képzésben vesz részt, Ön szabadon eldöntheti, segít-e neki vagy sem.” Tíz perc múlva a szomszédos közösségi ház fűtetlen szobájában, hálózsákomban összekucorodva – hasogató fejfájás és korgó gyomrom ellenére – örülök a szerencsénknek.

De jön majd a feketeleves.

Reggel a francia trénerrel találkozunk a polgármesteri hivatal előtt. Új feladatunk egyszerű: őt kell követnünk. Kigyalogolunk a faluból. Vezetőnk meseszép vidékre kalauzol. A távolban hegyek, előttünk sárgán, vörösesen pompázó mező. Csapatindulót költünk, az útszéli virágokból koszorút fonunk, társaimnak magyar népdalt tanítok. Trénerünk kíméletlen tempót diktál. Hegynek föl, völgynek le, balra, jobbra. A hátizsák húzza a vállam, kezdek fáradni, ahogy a társaim is. A reggelire kapott üres kifli már csak halvány emlékkép, vizünk fogytán. Egyre hangosabban kattognak a fogaskerekek: mi értelme lehet céltalan bolyongásunknak? Csak nem nekünk kell kitalálni? A frusztráltság bekúszik a bőröm alá. A francia felvont szemöldökkel méregeti a nemzetközi gárdát, kezd lemondani rólunk. Végre valamelyikünk elkezdi használni az agyát. Sokadik nekifutásra közösen megtaláljuk a megoldást. Egy, a tréning elején elsajátított gondolkodási modell mentén kell közösen megfogalmaznunk a túra célját, hogy az mindenki számára egyformán elfogadható és érvényes legyen. Kipréseltük magunkból ezt a többszörösen összetett mondatot, mire a tréner kegyesen int: szabadon távozhatunk a rozsdás erdőből.

Újabb másfél óra gyaloglás után laposkúszásban átjutunk a legközelebbi falu szélén álló elhagyatott ház villanykerítése alatt. Nem gondoltam, hogy képes leszek rá. Elérjük az autóutat. Hamar találunk fuvart a legközelebbi városig. A fiatal pár hitetlenkedve hallgatja kalandjainkat. Mindannyiunk nyelvén megtanítjuk nekik: „Szeretlek!”. Közös fotó után gyors búcsúzás.

Következő jótevőnkkel a benzinkúton hoz össze a sors. Fűtött, kényelmes autó potyautasaiként ajándék csipszet és pilótakekszet majszolva meséljük történetüket a fiatal úrvezetőnek. Telefonját kihangosítva újságolja szerelmének, milyen szertelen kalandornőket sodort útjába az univerzum.

A kijelölt célállomás faluközpontjában sötétség fogad. Vasárnap este fél nyolc, bágyadt fények pislákolnak a környező házak ablakaiban. Valahol aludni kell. Házról házra kopog-tatunk, míg – ezúttal teljesen véletlenül – ismét egy polgármester fogad be minket.

Bundáskenyér, tea, érdeklődő, kedves szavak, hangos nevetések.

Az emberek jók?

Vacsora közben felberreg buta Nokiánk: „Önnek üzenete érkezett”. Új feladatunk egy olyan szociális projekt létrehozása, amely legalább harminc helyi lakos életminőségének javulásához hozzájárul. Megkérdezzük a családtól, mivel segíthetnénk a falubelieket. Nemigen tudnak mit mondani. Az iskola lehet a mentsvárunk. Kézenfekvő lenne, ha angolt tanítanánk. A görög kolleginának jobb ötlete támad. Nem lesz gond, ő jártas a nonverbális kommunikációra épülő, bizalomépítő játékok tanításában.

Becsörtetni az iskolába, magyarázkodni, szívességet kérni – számomra reménytelen vállalkozásnak tűnik. Mire feleszmélek, már a tanári szoba ajtajában állunk. Félszegen előadom a tervet – meggyőződésem, hogy nem fog összejönni.

Ez Magyarország. Gyanakvás és bizalmatlanság hazája.

Hátha ravasz migránsok vagyunk?

És ha el akarjuk foglalni az iskolát, hogy túszokat szedjünk?

Barátságos tanítónő fogad.

– Felőlünk megpróbálhatnák, de mi sajnos ilyesmiben nem dönthetünk. Itt az igazgatónő telefonszáma, hívják fel. Ha ő megadja az engedélyt, testnevelés óra helyett tizenegytől maguké lehet a terep.

Tíz óra tizenöt.

Nincs visszaút.

Udvarra ki, rövid, de frappáns szövegemet közösen megírjuk, kicseng a telefon.

– Én az iskolatitkár vagyok Az igazgatónőnek órája van. Hívják háromnegyedkor.

Óraterv összeállít, játékokat kipróbál, jegyzetel, kötelező útinaplót megír, telefonál.

– Én nem vagyok semmi jónak elrontója. Ha Katikának belefér, felőlem megpróbálhatják.

Tíz óra ötven.

Újra bekopogtatunk a tanáriba. Kíváncsi gyerekfejek sorakoznak a szemközti osztályterem ajtajában egy másik tanítónő körül.

– Ezeket a gyerekeket lekötni? Ennyi időre? Megnézem én azt! – így a tanítónő.

Félek, igaza lesz.

Nyílik a tanári ajtaja.

– Én is beszéltem az igazgatónővel! – ragyog a mi tanítónénink. – Jöhetnek!

Tíz óra ötvenöt.

A tornateremben csupa mosoly vesz körül. Éles figyelem, végtelen energia. Elfogadás és kíváncsiság. A gyerekek örömmel követik az instrukciókat: tapsolnak, futnak, ölelgetik egymást, mikor mi következik a feladatsorban.

Sötét gondolataim helyére hála tolakszik.

Megdöbbentem, sírtam, kértem, elfogadtam, belevágtam, kimondtam, kérdeztem, megköszöntem, meghallgattam, hitetlenkedtem, szerettem.

Úgy látszik, ez is én vagyok.

A szerzőről

Horváth Fruzsina Sára első könyve, A nagyival utazom várhatóan 2023-ban lát majd napvilágot. Azonos című blogján már most sok izgalmas kalandját olvashatják az érdeklődők.

Horváth Fruzsina Sára szerzői Facebook oldala

Horváth Fruzsina Sára blogja

Hova kéne utaznod a nyáron a csillagjegyed szerint? Mutatjuk: