Az Adáshibát annak idején a közönség és a kritika is lelkesen üdvözölte, a népszerűséget tehát bőven megtámogatta a szakmai hódolat. A Játékszín döntése egyszerre volt logikus és merész: a szerzővel, Szakonyi Károllyal és Bagó Bertalan rendezővel vették elő és porolták le a tévé hőskorában keletkezett művet, hogy kipróbálják, 2022-ben hogyan fogadja a közönség a tipikus közép-európai kispolgári családmodell komikus látleletét. (Elárulom előre: frenetikus ünnepléssel).

A Család nem mindig idilli közösség. Elfojtások, titkok, sérelmek, hazugságok munkálkodhatnak egy ilyen kényszerközösség mélyén: a négy fal között néha hatalmi játszmák, vérre menő meccsek zajlanak, máskor csak a szimpla unalom, a megfásult rutin és a monotónia zakatol. Bizonyos alkotások ezt a diszfunkcionális modellt megrázó drámai erővel tárják fel, mások inkább kiröhögik. Az Adáshiba az utóbbi történetek számát gyarapítja.

De miről is szól ez a majd ötven éves komédia? A Bódog családról, akik panellakásukban legkisebb fiuk, a tizennyolc vagy tizenkilenc éves (erről megoszlanak a vélemények) Imrus születésnapjára készülődnek. Imruson kívül jelen van a folyton dohogó, kényszeresen önismétlő és ostobán önelégült Bódog, a butuska, mézesmázos Bódogné, frissen elvált és ennek megfelelően igen cinikus hangulatban tapicskoló lányuk, Vanda, valamint idősebb fiuk, Dönci, és annak csipogó felesége, Saci. A család kielégíti a vegetatív funkciókat, eszik, iszik, közhelyeket puffogtat, és mindeközben megállás nélkül nézi a televíziót. Annyira elmerülnek a sokcsatornás szórakozás adta élvezetekben, diskurzusukat oly mértékben meghatározza a látottak primér értelmezése és számbavétele, hogy egyrészt képtelenek felfogni a családban lejátszódó folyamatokat, másrészt az albérleti szobájukban éldegélő Jézus Krisztust sem ismerik fel. Pedig szegény Megváltó – főként a családtagjainál jóval érzékenyebb Imrus bíztatására – mindent elkövet, hogy felnyissa a szemüket. Prédikál, borrá változtatja a vizet, meggyógyítja a kerekesszékes szomszéd lábát, mégsem figyel rá senki a médiazajban, még maga a csodás gyógyuláson átesett, önfeledten ugráló szomszéd sem. A Bódog család akkor sem veszi észre, mi van körülötte, ha az orra alá dörgölik. Él saját kis világába zárva, atomizáltan, örökös szemellenző alatt. Ismerős? Nem túl meglepő, ha mostanában, ebben az országban eszünkbe jut pár aktuális dolog a sztoriról. Ám minden feketesége ellenére a darab hangvétele megmarad komikusnak: az elrajzolt karakterek és a tökéletesre hegyezett gegek csökkentik a lappangó tragédia erejét, az Adáshiba inkább bohózat, mint keserűbe forduló szatíra.

A tévé lett maga a nézőtér, pontosabban egy kicsit fölötte van – a többnyire gagyi műszálas cuccokban feszítő színészek különböző ütemben néznek oda, mintha egy láthatatlan karmester irányítaná őket. Ez egy olyan színpadtechnikai trükk, ami tökéletesen beválik. Bevonja, érdekeltté teszi a lent ülő sokszáz embert, érzékelteti, miként határozza meg a mindennapjainkat a képernyő vibráló fénye, a sok középszerű műsor, szellemesen utal az utóbbi években különösen eluralkodott sorozatmániára, és még sorolhatnám. Viszont érezhetően kevésbé működik a dolog, amikor az újmédia kritikáját is beültetik az előadás szövetébe. Az új idők új médiázói, az okostelefonjukat nyomkodó tömegek lényege láthatatlan és jelzésszerű marad, hiszen kívül rekednek azon az összefonódáson, amit a nézőtér egyenlő tévéképernyő varázsa jelent, és a legütősebb verbális poénok sem innen érkeznek. Ilyen értelemben az Adáshiba nem sok újat tud felmutatni médiavilágunk alapvető változásáról, a tévéfüggés viszont épp elég mondanivalónak, hiszen holtaktuális jelenségről van szó, parodizálását a közönség ugyanúgy díjazza, mint ötven évvel ezelőtt.

A színészek közül toronymagasan emelkedtek ki a „nagy öregek”. Gáspár Sándor repetitív, korlátolt családfőként megmutatja remek poentírozó képességét, sőt, a színész néhány villanás erejéig arra is képes, hogy a néző Bódogot minden idegesítő vonása ellenére se nézze le teljesen. Zsurzs Kati elragadó a buzgólkodó kispolgárfeleség szerepében, a valóságosnál eggyel magasabb, rebegő szerep-hangfekvésén egyetlen rövidke mondatot is iszonyú viccessé tud tenni. Kerekes Józsefnek a kerekesszékes Szűcs szomszéd szerepe jutott, kisujjból oldotta meg. A fiataloknak (Lévay Viktória, Kovács Tamás, Varga Lili, Varga Ádám, és az Emberfit alakító Imre Krisztián, akit talán túlságosan is New Age-gurusra fazoníroztak) kellett némi idő, mire felvették a ritmust, a második felvonásra, Jézus eljövetelére azonban már kellően behangolódott az egész csapat, az előadás jó ütemben és egységben robogott a végkifejlet felé. Ami mi mást jelentett volna, mint a változás- és megváltásnélküliséget. A semmit. Nem esik ki a távkapcsoló a kezekből, a tömegkommunikáció – és (paradoxon) a vele szimbiózisban élő, egyszersmind tőle független globális emberi korlátoltság - hömpölyög tovább megállíthatatlanul.

Galériánkban nézegess olyan színészeket, akik az adott jelentben valódi érzéseiket eresztették ki!