Nem csekély mozinézői tapasztalatomból kevés nyomasztóbb momentumot tudtam előásni, mint amikor a film vége felé hirtelen megvilágosodik előttünk a cím jelentése. Jó, ha mindenki tisztában van vele: a felismerés felér egy gyomorszájon rúgással. A Soha, néha, ritkán, mindig minimalista eszközökkel készült, megrázó road movie két csodálatos fiatal színésznővel a főszerepben.

Autumn (Sidney Flanigan) rögtön az első jelenetben kedves férfitársai által lekurvázott kamaszlány, aki ránézésre átlagos tizenhét évesnek tűnik. Pennsylvaniában él, érzékenyen énekel, úgy öltözik, mintha a nyolcvanas évekből lépett volna elő – a retró nemcsak Budapesten divat -, házilag készült piercinget szuszakol az orrába, iskolába jár, délutánonként egy közértben melózik. Autumn (már a neve is borongós) fásult, és soha nem mosolyog. Ennek részleges okát hamar megtudjuk: teherbe esett, és amikor elmegy segítséget kérni, a krízisközpont vezetője és az általa mutogatott videó az abortuszt mézesmázos mosollyal nevezi gyilkosságnak. Egy közeg abszolútnak, követendőnek tartott magatartásformája, amely sziklaszilárdan ítél, és cseppet sem kíváncsi a körülményekre. Autumn tablettákkal próbálkozik, majd a saját hasát öklözi kíméletlenül és hasztalan: végül nincs más választása, hasonló korú unokatestvérével, Skylarral (Talia Rider) együtt felbuszoznak New Yorkba, hogy ott végezzék el rajta a szülői beleegyezés nélkül is végrehajtható abortuszt.

Az író-rendező, Eliza Hittman igyekszik minimalizálni a látványos beavatkozást a mű valóságába. Egy dokumentumfilmes igényességével, kézikamerával követi és rögzíti a két tinédzser három napját, valamint dokumentálja azt a mostoha miliőt, amely körülveszi és meghatározza Autumn-t és Skylart. Zenét csak ritkán és nagyon finoman használ, a zajokat, zörejeket ellenben felhangosítja: egy kopogás, egy szirénázó autó, egy óra ketyegése nagyobb erővel hasít le a vászonról, mintha bombák robbannának. A hiperrealista eszközöket és a lírai betéteket a film szakszerűen vegyíti és igazi alkotói erővel használja, mindvégig megtartva a valószerűség árnyalatait.

A Sundance Fesztiválon 2020-ban debütált, Berlinben pedig Ezüst Medve díjat nyert amerikai független film olyan világokban játszódik, ahol a nőket, lányokat kevésre becsülik. Ismerős? Autumn családja leharcolt és közönyös, a lány normális férfikép nélkül kénytelen felnőni, ez a helyzet pedig tökéletes táptalajt jelent az elkövetkező kapcsolati kudarcokhoz. Apja (nevelőapja? nem derül ki) egyenesen visszataszító ember, a kutyás jelenet pedig félelmetes, bár ki nem mondott lehetőségeket vet fel az események alakulásában játszott szerepét illetően – egyben magyarázatot adhat arra is, miért akarja Autumn mindenáron elkerülni, hogy a szülei értesüljenek az állapotáról. A munkahelyén tárgyként kezelik, elszámolásnál el kell tűrnie, hogy a főnöke végigcsókolgassa a karját, akárcsak Skylarnak. De New Yorkban sem sokkal jobb a helyzet: a metrón egy férfi rájuk akarja kiverni, a magát műveltnek és széles látókörűnek mutató fiatalember, akivel a buszon ismerkednek meg, az anyagilag teljesen kiszolgáltatott lányokat olyan helyzetbe hozza, aminél talán csak egy prostituált kerülhet megalázóbba.

A filmképek fénytelenek, a sokszor premier plánban mutatott gyerekarcok fáradtak, s ha mégis megjelenik rajtuk valami mosolyféle, az inkább mesterséges, megjátszott. Autumn arca, és meggyötört harmincasnak is beillő tekintete – tényleg le a kalappal az ifjú színésznő előtt – leginkább akkor ég a nézői retinába, amikor arra a bizonyos „soha, néha, ritkán, mindig”-jelenetre kerül sor, és fény derül az addig is sejtett, de attól még nem kevésbé kiábrándító valóságra. Őszinte félmosolyt pedig akkor látunk először, amikor végre túlesik a kétnapos procedúrán.

A sok szörnyűség mellett szerencsére van a filmben szépség és van remény. A két lány barátsága, szolidaritása, kitartása a legkegyetlenebb helyzeteken is átsegíti őket: együtt kibírják a metrón éjszakázást, a bőröndcipelést, az elfogyott pénz fölött érzett kilátástalanságot, az elkerülhetetlen összeveszést, s együtt élik túl a felnőttkorba való beavatásnak is tekinthető utazást. A Soha, néha… nemcsak a szürkeállományunkban, de a lelkünkben is mély nyomot hagy, konklúziója összes minimalizmusával, szaggatottságával, nyitva hagyott kérdéseivel együtt is az, hogy vigyázzunk jobban a gyerekeinkre, mert sokkal törékenyebbek és sérülékenyebbek, mint gondolnánk.

Nézz a galériában filmeket, amik a mentális egészségről szólnak!