Vigyázat, a cikkben apróbb spoilerek találhatók!

"Vicces, mert valójában operaénekes akartam lenni" – meséli Bronfman, akinek színház és dráma iránti szeretete nagyon erős hatást gyakorol munkájára, és vizuális megoldásaiban gyakran felbukkannak történelmi utalások, főként a második világháború utáni időszakot és Fellinit szereti felidézni, de Liz Taylor erősen túlzó Kleopátrájára is szeretettel gondol.

Bronfman öltözékeinek történelmi megközelítését erősen szemléltetik A szolgálólány meséjének háború utáni sziluettjei. A harmadik szezonban a főbb karakterekhez kötődő cselekmények - különösen June Osborne (Elisabeth Moss), Serena Joy Waterford (Yvonne Strahovski) és Fred Waterford (Joseph Fiennes) - még az eddigiekhez képest is sokkal baljósabb fordulatot vesznek, és ezt természetesen a ruhákkal is érzékeltetni kell.

"A harmadik szezonban szerencsém volt, hogy az írók új várost hoztak létre" - mondja Bronfman. "Új dolgokat tervezhettem, miután magunk mögött hagytuk Bostont, és Washingtonban folytatódott a történet. Minden sokkal szigorúbb lett, a fátylaktól a ruhákig. Nem volt több nyakkivágás, amely szabad bőrfelületet hagyott volna. A feleségek öltözékét az 1950-es évek sziluettjeiről mintáztam, mert szerintem pont ezt az archetípust hozzák – a férj belép az ajtón, a nő nyújtja is neki a Martinit, és szó se essék arról, kinek milyen napja volt."

"Serena karaktere mélypontról indult a harmadik évadban - elvesztette a babáját, ami miatt nagyon rossz állapotban volt, és mivel felgyújtotta az otthonukat, használt, hozzá nem illő ruhákból állt a gardróbja. A semmiből aztán az idők során elkezdte visszanyerni az erejét, és ezt a jelmezei is tükrözték, amelyek folyamatosan nyerték vissza élénk színüket és csillogásukat. Az ’50-es évekbeli ruháktól lassan haladtunk a feszesebb, testhez simuló, szinte páncélszerű darabok felé.”

“A harmadik évad sokkal intenzívebben merült el a korlátozások és a propaganda bemutatásában, mint ahogyan azt a Szolgálólány meséjének korábbi epizódjaiban láthattuk. Washington megszorításainak legszembetűnőbb kifejezése a gileádi nők által viselt, újonnan bevezetett fátylak, melyeket a négy fő vallás egy-egy archetípusa ihletett. A szolgálólányok és a nénik fejfedője egy, a fejet, az arc oldalait és a nyakat is takaró viselet, amelyet kicsit más verzióban egészen a napjainkig viselnek bizonyos rendekhez tartozó apácák. A fátyol inspirációját többek között Albrecht Dürer egyik, feleségéről készült festménye adta, amelyen az áll és a homlok is takarva van a nő arcán. Ezt gondoltam tovább, eltakarva a szájat is, amellyel az utolsó dolgot is elvettük a szolgálólányoktól: a hangjukat. Így már nincs sugdolózás, szervezkedés egymás között, csak a teljes alázat.”

“A parancsnokfeleségek egy olyan fejfedőt kaptak, ami a zsidó kipára emlékeztet, ezt egészítettük ki egy fátyollal, amely a mély vallásosságukra utal - ők a birodalom ékkövei, akik nem érzik kötelességüknek, hogy részt kell venniük bármiben. A Márták fátyla pedig egy közel-keleti ihletésű darab, amit ha elmennek valahova, gyorsan fel tudnak tenni.”

Bronfman jelmezeinek történelmi megközelítése egészen lenyűgöző, és általuk betekintést nyerhetünk egy igazi művész koncepciójába az élet és művészet valódi szimbiózisáról.

"Mindig a történelemből merítettem inspirációt, hiszen még maga Margaret Atwood is azt mondta, hogy minden, ami a könyvben történt, már megtörtént egyszer a történelem során." És érdemes elgondolkodni azon is, hogy napjaink kimaszkolt valósága, amiben élünk, mennyire hasonló pályát követ.

Forrás: popsugar

A szolgálólány meséje - forgatás Washingtonban