– Milyen témákról írtál korábban újságíróként, még A nagy klímacsata előtt?

– Társadalmi problémákról általában, konkrétan az afrikai bevándorlásról és a terrorizmusról Spanyolországban, a muzulmán nők életéről Belgiumban, vagy a szír családok boldogulásáról, akik Szíriából Németországba vándoroltak.

– Olvastam, hogy nemzetközi humanitárius szervezetnél dolgozol. Miből áll a munkád?

– A segélyek eljutását koordinálom a katasztrófa sújtotta övezetekbe, és megnézem, hogy a tervezett beavatkozás tudja-e némileg orvosolni a rombolást. Sajnos nagyon sok szegény régiót sújtanak katasztrófák, és mi Magyarországon még nem is számítunk annak.

– Mit gondolsz az Egyesült Államok elnökváltás utáni környezetvédelemmel kapcsolatos lépéseiről, illetve az USA klímaválság-kezelésének jövőjéről?

– Szörnyű. A laposföldhívők térnyerése katasztrofális az emberiségre és a környezetünkre nézve. Itt főként a gyerekeinkre, unokáinkra gondolok. Az én nagyon rég várt kisfiam éppen a könyv megjelenése utáni napon született meg, ami elég szimbolikus volt számomra: a klímaadaptációval nekik sokkal több dolguk lesz, de már a mi életünkben is kézzelfogható a dolog. Nemcsak a katasztrófák sűrűsödnek, hanem az agrárium is egyre rosszabb helyzetben van, s ha valakinek erre az a lépése, hogy kilép a klímaegyezményből, az megőrült.

– Mit gondolsz a hétköznapi ember felelősségéről? Mennyire van súlya államok, gigacégek, magánrepülők mellett?

– Az a személyes véleményem, hogy végső soron az egyének, választók, és véleményformálók tudnak nyomást gyakorolni a közhangulatra, a politikára, a cégekre, és a magánrepülőzőkre. Minden kornak van és volt hitrendszere, amit az emberek alakítottak ki. Jó lenne elérni, hogy ciki legyen a Földet szennyezni.

– Bízol a közösség erejében a jövőt illetően, vagy inkább pesszimista vagy?

– A klímajelentéseket olvasva nem lehetek bizakodó, mert közel vagyunk a visszafordíthatatlan jelenségekhez. És úgy néz ki, hogy a mi generációnkon múlik, hogy mi lesz visszafordíthatatlan. Ha a mostani fiatalokon múlna, akkor szerintem jó irányba mehetne az ügy, csak nekik még várniuk kell, amíg pozícióba kerülnek.

– Beszéljünk a könyvedről. Hogyan keltenéd fel az olvasói érdeklődést néhány mondattal?

– Ez a könyv egy humoros szatíra, tehát annak ajánlom, aki szeretne egy kicsit szórakozni, és a viccek mögül kibogozni a mondandót. A cselekmény 2030. márciusában kezdődik, amikor hullani kezd a hó Magyarországon, és nem áll el, óriási kellemetlenséget és komoly fejtörést okozva ezzel a lakosságnak és a rendvédelmi szerveknek. Ráadásul a határon túl igazi tavasz van, eltűnnek a hófelhők. Ezt az ügyet kell megoldani az egyesült rendvédelemnek, amiből mindenféle muris helyzet kerekedik ki.

– Miért érezted, hogy ezt a témát kisregény-formában kell feldolgozni?

– Nem is tudom, mi másban tudtam volna. Mivel voltak állandó szereplőim, jeleneteim, és egy mondanivaló, a forma megfelelőnek látszott. Persze filmben is elmondhattam volna, csak nem vagyok forgatókönyvíró.

– Rajnai Aliz, a főhős tekinthető alteregónak?

– Lehetséges… de tulajdonképpen egy a sok emberből, aki hosszú külföldi tartózkodás után hazajön Magyarországra, és elcsodálkozik az itthoni dolgokon. Én is ilyen voltam. Érdekes, hogy csak a történet megírása után jöttem rá, hogy a főhősöm ugyanazokat a kezdőbetűket kapta, mint az én nevem.

– Voltak valódi előképei a figuráknak?

– A munkám során találkoztam nagy karakterekkel, és az ő vonásaikat nem tudtam elengedni, mert annyira regénybe illők voltak. De ez egy fikció, szóval, ahogy az előszó is mondja, „minden hasonlóság a véletlen műve”.

– A rajzok kinek a munkái?

– A kiadónak dolgozó rajzoló, Tillai Tamás készítette őket. Eredetileg inkább karikatúrajellegű illusztrációk voltak a fejemben, de ezek is szépen visszaadják a jelenetek hangulatát.

– (Klímaváltozás - a szerk.)... „Az nincsen. Havazás van.” – milyen gyakran találkozol ezzel vagy ehhez hasonló válasszal a valóságban?

– Sokszor. A tűzoltóknál mondjuk érthető, hogy nem kíváncsiak a filozofikus fejtegetésekre, hanem a pillanatnyi helyzetre koncentrálnak, amit meg kell oldani. Ez egy nagyon gyakorlatias szakma: nekem nagyon tetszett a gyakorlatias hozzáállás, sokat tanultam belőle, és gyökeres ellentétben van sok elméleti fejtegetéssel, amit értelmeznünk kellett, úgymint uniós és nemzeti jogszabályok, vagy tudományos papírok. Kicsit tágabban, a könyvbéli jelenet is allegória az országról, és arról, hogyan gondolkodunk mi, magyarok a nyugati világban.

– Levelek, jegyzőkönyvek, történelmi adalékok – a hitelesség miatt választottad ezeket a műfajokat, formákat?

– Úgy gondoltam, hogy ha a történetet különböző forrásokból rakom össze, érdekesebbé teszi azt, az olvasó nemcsak egy narrációt és párbeszédeket kap, hanem levéltöredékeket, emaileket. A Tudományos Tanács rendkívül unalmas ülését a klímaváltozásról pedig tényleg nem szerettem volna az olvasókra erőltetni, így az jegyzőkönyv formában került a történetbe, amibe a Tábornok lapoz bele. Egyébként nagyon tetszett a Lazachalászat Jemenben című könyv, ami hasonlóan dolgozott fel egy hasonlóan abszurd történetet.

– Sokszor a szatírát súrolja a hangvétel: maga a klímacsata-elnevezés, a verekedésjelenet a Parlamentben, az osztrák hókotrók, a korrupció, vagy a fehér galamb a zárlatban. Tudatos volt az élesség? Mit mondanak el a jelen társadalmáról?

– Valóban szatíra, a jelenetek a végletekig vannak fokozva a tragikomikum felé. Én úgy éreztem, hogy nagyon mulatságos lett, legalábbis jól szórakoztam írás közben. Nagyon remélem, hogy az olvasók is ezt teszik majd!

– Vannak egyébként olvasói visszajelzések?

– Igen, a szektorban dolgozó kollegáktól. Nekik nagyon tetszett, saját bevallásuk szerint jót mulattak rajta.

– Tervezel írói folytatást, vagy más terveid vannak?

– Van még a tarsolyban pár téma, amit szeretnék megírni. Remélem, lesz időm rá, még az újdonsült anyaságom mellett is.

Galériánkban tippeket kapsz, hogyan készíts klímabarát ételeket!