Ha melankolikus hangulatba kerülök, gyakran lapozok bele verseskötetekbe, vagy bóklászok a hálón felfedezetlen kincseket keresve: a költészet mankót kínál, amikor eltévedek valami fullasztó, klausztrofób labirintusban. Október van, az ősz húrja zsong és jajong és busong ezen a tájon: hűvösülnek a nappalok, hosszúra nyúlnak az árnyak, vaksötét, végtelen éjszakák váltakoznak szürke, ködös, kurta nappalokkal. A költészet viszont él és élni akar, és ilyentájt hevesen vágyunk utána, talán nagyobb szükségünk is van rá, mint verőfényes nyarak idején.

Oly korban élünk, ahol sok minden eltűnőben van, mocsaras, tüskével benőtt ösvényeken kell rendet vágnunk, ha észre akarunk venni valami lényegeset. Például azt, amit az évszakok nyújtanak. Szeretem a közelítő tél érdes színeit és illatait, szeretem a lelassulást, a sötétedéssel járó szívfájdalmat, a befelé fordulást, a melankóliát. És most kerestem hozzá verseket is. Tócsába fúlt és pöndörödő levelek, durva csalét, aranykezű fák, hűvös és öreg esték: az ősz hangulata régi és kortárs magyar költők látomásaiban.

Varró Dániel: Október

Fogynak a nappalok, nyúlnak az esték,
teli pöndörödő levelekkel a fák,
mintha kispriccelt volna a festék,
oly sokszínű lett ez az őszi világ.

És mintha a bőrön ecset kaparászna,
arcunk kipirul, belekékül a szánk,
egy piktor az ősz, és nincs neki vászna,
szineket ken ezért maszatolva miránk.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Galériánkban további hét nagyszerű őszi verset találsz klasszikustól a kortársig!