„Mindig is voltak iskolai piszkálódások, nagyon sok szülő ezzel takaródzik. Engem is bántottak annak idején, nálunk is ment ugyanez; mégis túléltem. Ne figyelj oda kisfiam, nem érdekes, amit mond az a „hülye gyerek” – mondogatják tanácsként a sajátjuknak. Bár elképzelhető, hogy ezek segítettek rajtunk fiatal korunkban, most viszont ez egy olyan generáció, akit nagyon másként kellene támogatnunk a kamaszkor felé vezető úton” – mondja Győri Ildikó.

A pszichológus úgy gondolja, nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy erre a generációra másfél, két évvel, illetve már ezt megelőzően is „ráeresztettünk egy olyan világot, ami nekünk, szülőknek annak idején nem volt jelen az életünkben; nevezetesen a virtuális világot.”

Mi csak felnőttként találkoztunk velük, a jó és a rossz oldalaival is. Addigra viszont már kialakult stabil személyiségünk volt, tisztában voltunk az értékeinkkel és meg tudtuk védeni magunkat, ha szükség volt rá.

Meghalni vagy meghallani

Ez itt most a legfontosabb kérdés – mondja Győri Ildikó, aki úgy látja, utóbbi az, amin szülőnek és pedagógusnak egyaránt nagyon fontos lenne javítani. „Erősebben kellene csiszolni a fülünket, hogy meghalljuk, amit mondanak a gyerekek. A covid másfél éve alatt, a digitális oktatás idején a gyerekek elvesztették a társas kapcsolataikat, pontosabban ezek nagyrészt az online térbe helyeződtek át, a fizikális világ nyújtotta élmények rovására.

„Nem tudjuk, hogy kinek mekkora traumát okozott innen visszatérni, egyik napról a másikra, a 20-30 fős osztályokba. Másfél év bezártság és szinte zéró valós kommunikáció után könnyen lehet, hogy ez többek számára nagyon ijesztőnek hatott. Ahogyan azt sem igazán látjuk, hogy egyáltalán milyen lehet ebben a világban. Fogalmunk sincs róla, hiszen nem állunk ott minden percben mögöttük és nem halljuk, hogy például milyen „beszélgetések” zajlanak a különböző játékplatformokon, mi magunk pedig sosem jártunk ott gyermekként.

Bár én még csak nem is erre a szakterületre specializálódtam, jó pár család keresett meg az iskolakezdés első napjaiban. Tanácsért jöttek, hogy mit csináljanak: egyikük azért, mert a gyerekük vagdosni kezdte a csuklóját. Egy másik család elsős gyereke már most nem akar iskolába járni, mert az első napokban elkezdték piszkálni a többiek.

Nem lehet mindent a Covidra fogni, de..

„Bántalmazás, öngyilkosság is előfordult már a Covid előtt is; senki nem állítja, hogy új keletű jelenségről van szó. Ám a helyzet közel sem olyan egyszerű, amivel sokak hajlamosak hárítani a problémát: hogy mindez azért van, mert a gyerekek lettek sokkal hisztisebbek, elpuhultak. Hatalmas különbség a mostani helyzethez képest az is; hogy a korábbi esetek javarészt „láthatóak” voltak, legalábbis annyiban, hogy az osztályban, az iskolában, a fizikai térben zajlottak. Emiatt talán észrevenni is könnyebb volt ezeket.

Valami nagyon nincs rendben

A 16 éves kamasz fiú a napokban elkövetett, tragikus tettével egy felkiáltójelet küldött a társadalom felé: öngyilkosságával jelezte; hogy valami nagyon nincs rendben, rendszer szinten sem. Miután egész generáció került életidegen helyzetbe az elmúlt másfél évben; sem a szülők, sem a pedagógusok nem fogják tudni egyedül, önmagukban megoldani a helyzetet. Túl kellene lépni azon, hogy akár ennek a tragikus esetnek a kapcsán a szülők a pedagógusokat okolják, ők pedig a szülőket”, a kívülállók meg mindenkit"– mondja a pszichológus.

Érdemes lenne végre közösen összefogni: végiggondolni, hogyan tudnánk szülőként otthonról segíteni ezt a generációt, a tanárokkal együttműködve. Ha mi magunk sem tudjuk pontosan mennyire esett ki a gyerekünk a komfortzónájából, ha nem tudjuk, mennyire fáj neki az, hogy csúfolják, akkor hogyan várjuk ezt el egy pedagógustól, akire 25-30 gyerek van rábízva?” – teszi fel a kérdést Győri Ildikó.

Hogyan segíthet a szülő?

„Többféle szülőtípus létezik; az egyik az, aki proaktív és prevenció iránt érzékeny: ő az, aki már akkor elviszi a gyerekét pszichológushoz, szakemberhez; amikor arra még nem is biztos, hogy szükség lenne. Megerősíti őt, felkészíti a lehetséges buktatókra, hogy könnyebben jusson majd túl rajta, ha belekerül az adott helyzetbe. A másik ennek épp a szöges ellentéte; meg van róla győződve, hogy az ő gyerekével minden rendben, vele ilyesmi nem történhet meg. Elképzelhető viszont, hogy éppen az ő gyereke lesz az, aki kiesik a komfortzónájából, mert éppen közelebbről megtapasztal egy dühkitörést, vagy bántalmazást."

Láthatóvá tenni a láthatatlant

„Még mielőtt hibáztatni kezdenénk egy tanárt - hogyan történhetett meg épp az ő osztályában ilyesmi; vagy egy szülőt, hogy miért nem vette észre a gyerekén a jeleket - fontos tudni, hogy a mentális egészség nem látható. Ahogyan az sem felétlenül, ha sérül, és ha igen, akkor mennyire. Míg egy esés után látszik, hogy egy horzsolás történt, vagy egy komolyabb sérülésről van szó, aminek pontos felderítésére az orvosnak kézzelfogható vizsgálati eszközei vannak; a mentális „sérülések” esetén ez nincs így. Adott esetben egy szülő vagy egy pedagógus azt sem tudja, hogy az a helyzet, amibe a gyerek került; vajon az ő mentális egészsége, mércéje szerint még az elviselhetőség keretein beül van-e, vagy túllép rajta.

Saját szintemen azzal tudtam segíteni, hogy látva a nyári helyzetet, a gyerekek mentális állapotát; az iskolakezdés előtt ingyenesen a pedagógusok rendelkezésre bocsátottam kettőt a saját, kreatív nevelési eszköztáramból; a Hangulathőmérőt és az Indulatvulkánt. A Hangulathőmérővel például azt tehetjük láthatóvá, hogy milyen a gyerek kedve. Ha rossz, megtudjuk, mennyire, és onnan lehet indulni, megpróbálni építkezni. Feltérképezni, mit tehetünk azért, hogy eggyel jobb legyen a kedve. Amikor valaki kiesik a komfortzónájából, háromféle reakcióra képes: "Üss / fuss /lefagy". A tanár számára elsősorban annak a gyereknek a diszkomfort érzése érzékelhető, aki az üss módba kapcsol, és elég „hangos”, elmondja, hogy neki most nem jó. A „lefagy” vagy „fuss” üzemmódba kapcsoló gyerekeknél nem feltétlenül kivehető, hogy megrémült, vagy szomorú, esetleg az öngyilkosságon gondolkodik. Nekik éppúgy kell segítenünk, mint a hangosan toporzékoló társaiknak. Az ő rossz közérzetüket viszont csak a Hangulathőmérő, vagy más eszköz hozza felszínre. Ezek használata nélkül láthatatlan marad, magukban szenvednek tovább, amíg bírják.

Miközben én azt gondoltam, 50-60 pedagógusnál többet nem fog érdekelni az eszköztárunk e két darabja; ehhez képest 1500-an voltak rá kíváncsiak, 1200 településen, az ország egyharmadában elértünk pedagógusokat, akik szeretnének tenni az iskolai légkör javításáért. Borzasztó egyszerű bevezetni ezeket, semmibe sem kerülnek, viszont a hozadékuk óriási. A dühkitörések, az agresszív helyzetek aránya jelentősen lecsökkent azokban az osztályokban, ahol kipróbálták őket. Használatuk talán közelebb vihet ahhoz, hogy egyetlen gyereknek se kelljen ma félve mennie Magyarországon az iskolába."

A kezdeti lépésekhez elegendő módszertant ide kattintva tudod ingyenesen letölteni.

Galériánkban olyan sztárokról olvashatsz, akik iskolai zaklatás áldozatai voltak